Fényes jövő várt rá

200 éve született Charles Dickens

  • Kádár Judit
  • 2012. február 29.

Könyv

Amikor 1812. február 7-én - állítólag egy átbálozott éjszaka után - a huszonhárom éves Mrs. Dickensnek megszületett Charles nevű kisfia, bizonyára nem gondolta volna, hogy kétszáz év múlva egy egész esztendőn át fogja ünnepelni a világ ezt a számára oly örvendetes eseményt.

 


Nagy-Britanniában a Dickens-bicentenárium megemlékezései már tavaly megkezdődtek: a BBC Rádió 4-en novembertől ötrészes sorozatban sugározták az angol nyelvű irodalom Shakespeare után legismertebb alkotójának legújabb életrajzát; bemutatták a Martin Chuzzlevit posztkoloniális nézőpontú átdolgozását, ami a korabeli Anglia helyett a mai Mumbaiban (Bombay) játszódik, és a

 

Dickens iPodja

című műsorban megkísérelték reprodukálni kedvenc zeneszámait. Nem csoda, hogy a beinduló médiagőzhenger láttán a Guardian munkatársa már január elején annak a kívánságának adott hangot, bárcsak Dickens vagy legalább ő maga meg sem született volna. Pedig a java még hátravan. A tengerparti Portsmouth egyik éttermének vendégei a regényeiben említett ételekből elkészített négyfogásos vacsorán ünnepelhetik városuk nagy szülöttét; vállalkozó kedvű polgárok a Museum of Londonban viktoriánus kori jelmezversennyel egybekötött éjszakai vetélkedőn vehetnek részt; és rajongói tavasztól a Temzén tett "irodalmi hajókiránduláson" ismerkedhetnek meg azokkal a folyóparti helyszínekkel, ahol annak idején megfordult. A bicentenárium nem csak jó üzlet (a portsmouthi étterem tulajdonosa nyilván akkor sem járna rosszul, ha a Twist Olivérből ismert, csajkákba kimért híg zablevest szolgálná fel): a rendezvények alkalmat nyújtanak Dickens műveinek korszerű újraértelmezésére, s elősegítik e kulturális örökség értékeinek átmentését a posztmodern világba.

Charles Dickens maga is jól ismerhette a zablevest: vagyontalan alsó középosztálybeli családba született, és semmi nem utalt arra, hogy fényes jövő várna rá. Egyik nagyapja komornyik volt, a másik a portsmouthi Tengerészeti Hivatalban dolgozott, s addig sikkasztott, amíg végül el kellett menekülnie az országból. Fia születése idején John Dickens is ott volt állásban - ő fizette ki a kikötő matrózainak bérét. Már a délkelet-angliai Chathamben laktak, amikor a kilencéves kisfiú figyelmét apja felhívta Gad's Hill-re, a városhoz közeli, kisebb kastélynak is beillő udvarházra, s azzal biztatta, ha keményen dolgozik, egyszer az övé lehet. Gyerekkorától azon igyekezett, hogy ez a jóslat valóra váljon, bár nem sok segítséget kapott hozzá: szülei ugyan szeretetteljes légkörben nevelték, de bármennyire vágyott is a tanulásra, iskoláztatására nem fordítottak gondot. Kissé könnyelmű apja 1824-ben a londoni adósok börtönébe, a Marshalsea-be került, ahová hamis adóbevallás, jövedéki adó be nem fizetése miatt zárták a vétkeseket. Amikor az apa népes családjával beköltözött a börtönbe, Charlesnak, a legidősebb fiúnak munkát kellett vállalnia. Tizenkét éves korától nyomorúságos albérletekben tengődött, s cipőpasztás bödönöket címkézett fel és kötött át zsineggel egy patkányoktól nyüzsgő, rogyadozó londoni gyárban - ennek hűlt helye a temzei hajótúra egyik látványossága. Az újabb kutatások alapján feltételezhető, hogy több mint egy éven át kellett dolgoznia, ami olyan mély sebet ejtett rajta, hogy évtizedekig nem beszélt róla senkinek. Kétségbeesését csak súlyosbította, hogy amikor elbocsátották, anyja vissza akarta vetetni a cipőpasztagyárba. A fiú soha nem bocsátott meg neki, még halála sem rázta meg különösebben (akkoriban halt meg vetélytársa, Thackeray is, ami sokkal jobban megviselte). Ebből a csalódásokkal és megpróbáltatásokkal teli időszakból merítette aztán műveinek fő témáit, de keserű élményeit humoros vagy szatirikus ábrázolásmóddal ellensúlyozta, illetve egyes szereplőit angyali lényekként idealizálta. Miközben regényeiben alig akad normális életvitelű, boldog família, személyes vágyait kivetítve megteremtette a viktoriánus kor ideális családképét és nőeszményét, a férfiak akaratának magát mindig alávető, a meleg otthon menedékét biztosító, légiesen törékeny és aszexuális nő alakját. Ők olyannyira sérülékenyek, hogy többen gyereklányként veszítik életüket, mint Copperfield Dávid első felesége, Dóra vagy Nell az Ódon ritkaságok boltjából - szigorú ítészek el is marasztalták az írót haldoklásuk hosszan leírt, szentimentális jeleneteiért. Nell némileg kilóg a sorból: miközben számtalan kiszolgáltatott gyerekalakja szenved a felnőttek kapzsiságától, kegyetlenségétől, a képmutató korban tabuként kezelt szexuális zaklatás ennyire explicit formában csak ebben a művében fordul elő.

A család rossz anyagi helyzete miatt Dickens csupán két évet járhatott középiskolába; tizenöt évesen írnoknak kellett elszegődnie egy londoni ügyvédi irodába, ahol munkaidő után autodidakta módon megtanulta a gyorsírást. E tudásának köszönhetően tizenkilenc évesen már a parlamentben dolgozott tudósítóként; huszonkét esztendős korában a liberális napilap, a Morning Chronicle munkatársa; két évre rá, 1836-ban pedig első könyve, a Sketches by Boz (Boz jegyzetei) meghozta számára az írói sikert. Amikor 1842-ben feleségével gőzhajón az Egyesült Államokba utazott, már világhírű íróként ünnepelték, még az elnök is fogadta. A magát

liberálisnak és radikálisnak

tartó író az Amerikában töltött hat hónap hatására árnyalta politikai nézeteit. Látta a gyors fejlődést, az általános anyagi biztonságot (Bostonról meg is jegyezte, hogy "egy lángoló kard nem okozna olyan feltűnést, mint egy koldus az utcán"), az emberek anyagiassága, kevéssé kifinomult modora, a közvélemény nevében önkényeskedő, kíméletlen sajtó mégis csalódást okozott neki. "Ez nem az a köztársaság... amit elképzeltem. Sokkal szívesebben élek egy alkotmányos monarchiában" - összegezte véleményét. A gyerekek kizsákmányolását, a londoni szegények nyomorát, a burjánzó nagyvárosi bűnözést látva amerikai útja előtt antiindusztrialista álláspontra helyezkedett, a kint tapasztaltak azonban meggyőzték az ipari fejlődés szükségességéről. A brit parlamentben folyó munkából az "arisztokratikus kormányzás", a képviselők nepotizmusa, a korrupció miatt már tudósítóként kiábrándult, de egyre jobban aggasztotta, hogy az emberek elfordultak a politikától. Mégis attól félt, hogy a politikusok manipulációi következtében két pártra szakadt országban forradalom tör ki - a fokozatos haladás, óvatos reformok híve volt. Fellépett a faji előítéletek, a rasszizmus, az amerikai rabszolgatartás ellen, s amikor felhívták a figyelmét, mekkora meggondolatlanság volt, hogy a Twist Olivér negatív hősét, Fagint zsidónak ábrázolta, utolsó befejezett és magyarra soha le nem fordított regénye, az Our Mutual Friend (Közös barátunk) lapjain megalkotta az együttérző és segítőkész Riah alakját. Gondolkodása nem volt mentes az ellentmondásoktól: a humánum jegyében küzdött az oktatás, az egészségügy, a börtönviszonyok megreformálásáért, de a gyarmatosítás okozta sérelmek, a brit birodalom szeme előtt zajló expanziója nem érdekelte.

Gyors felemelkedését rendkívüli tehetségének köszönhette, ám üzleti érzéke sem volt utolsó: a bestsellerré vált Karácsonyi ének megjelenését nem véletlenül időzítette 1843 decemberére. Negyvennégy évesen valóra válthatta gyerekkori álmát: megvette Gad's Hillt, ahol élete utolsó tíz évében a legtöbb időt töltötte. Felesége, aki tíz gyereket szült, oda már nem tartott vele; amikor a negyvenöt esztendős Dickens beleszeretett egy 17 éves színésznőbe, bár hivatalosan nem vált el Catherine-től, évjáradékot ajánlott fel neki, és a közös otthonukból elköltöztette. Élete végéig tartó új kapcsolatát titkolta, de a tény, hogy felesége évek óta velük élő, férjezetlen húgát az új háztartásba is magával vitte, arra mutat, hogy magára nézve nem tartotta kötelezőnek a szigorú viktoriánus morált, amelynek egyik fő képviselője volt.

A bicentenárium rendezvényei jól mutatják az életmű megítélésében végbement változásokat. Míg az olvasók körében mindig is népszerű Dickenst a huszadik század első felének irodalomtörténészei mint mellékszálak sokaságával agyonbonyolított, némelykor túlságosan érzelgős történetek komikus vénával is megáldott íróját skatulyázták be, a mai kutatók a viktoriánus mezőnyből kiemelkedő alkotót látják benne. Az elmúlt évtizedekben felértékelték komorabb tónusú, az indusztrializmus káros következményeit vagy a feudális struktúrákat tükröző igazságszolgáltatást ábrázoló kései regényeit, például az Örökösök és a Nehéz idők című műveket, s hozzáfogtak újságírói tevékenységének elemzéséhez is. Az új elméleti irányzatok képviselői pszichoanalitikus, historicista vagy éppen feminista irodalomkritikai szemszögből olvassák újra alkotásait. A halála óta nem szűnő érdeklődés az évfordulóval újabb lendületet kapott, s további vizsgálódásra ösztönöz, annak ellenére, hogy igaza lehet egyik kutatójának, John Bowennek, aki szerint az újraértelmezés néha olyan nehéz, mint egy elefántnak felvenni egy borsót, vagy inkább egy borsónak felvenni egy elefántot.


Neked ajánljuk