Magyar Narancs: A napokban magyarul is megjelent könyvében sok szó esik Budapestről, a város a családtörténet fontos, bár ambivalens helyszíne. Ön sem először jár Budapesten, de szerzőként első alkalommal van itt. Más érzés így visszatérni?
Luiz Schwarcz: Harmadjára vagyok itt. Az első látogatásomnak annak idején az is külön jelentőséget adott, hogy akkor még élt az apám. El is mentem megnézni azt a házat a Paulay Ede utcában, ahol egykor a családjával laktak. Valami szerencsés véletlen folytán a kapu tárva-nyitva állt, be tudtam menni a belső udvarba. Felnéztem a gangra, tudtam, melyik volt az ő lakásuk. Sokat sírtam azon a látogatáson, nagyon megrendítő élmény volt. Bementem a zsinagógába is. Ekkor felrémlett bennem egy regény ötlete egy olyan fiúról, aki nem ismerte az apja múltját. Ezt a regényt végül még csak el sem kezdtem, de a Légszomjra úgy gondolok, mint egy olyan történetre, amely egyszerre szól az én életemről és az apáméról is. Sok évig küzdöttem azzal, hogy fikciós történetben dolgozzam fel apám sorsát, de erre képtelen voltam. Most pedig itt vagyok, ezzel az önéletrajzi kötettel, amelyről hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy eleve arra rendeltetett, hogy apám szülőhazájában magyarul is megjelenjen. Egyszóval nagy izgatottsággal és megindultsággal jöttem.
MN: Az édesapja járt vissza Budapestre?
LS: Miután a háború végeztével megérkezett Brazíliába, nem gondolkodott a visszatérésen jó ideig. Egyszer azonban a 60-as években összetalálkozott egy újságíróval Bécsben, akitől megtudta, hogy Lajos nagyapámat életben találták a bergen-belseni lágert felszabadító szövetséges katonák. Nagyon rossz állapotban volt már, nem tudott járni, le volt gyengülve, beteg is volt. Nem sokkal ezután meg is halt egy közeli kórházban. Apám egészen addig meg volt róla győződve, hogy a nagyapám, akivel együtt deportálták, és akit ő, mivel megszökött a vonatról, hátrahagyott, a koncentrációs táborban pusztult el. Ez az új információ mintha azt jelentette volna neki, hogy megtudhat többet is élete legnagyobb traumájáról, apja elvesztéséről. Ettől fogva, pontosan nem is tudom, hogy miért, de majdnem minden évben eljött Budapestre, és sokszor egy hónapig is maradt. Mindig egy Duna-parti hotelben szállt meg, és itt találkozott a nővéreivel is, akik közül az egyik Ausztráliában, a másik Izraelben élt. Ezek a budapesti utak nagyon fontosak voltak neki, azt hiszem, igazán szerette ezt a várost.
MN: Könyve nagyon különös keveréke az emlékiratnak és a betegségtörténetnek. Honnan jött az ötlet, hogy a családtörténetet, a saját ifjúsága történetét és a bipoláris depresszió leírását párhuzamba állítsa?
LS: Évekig próbáltam megírni apám történetét, a vészkorszakbeli Budapest eseményeit, a kor történelmi alakjait, Eichmannt, Wallenberget. Rengeteget olvastam az időszakról, kutattam, mégsem sikerült haladnom az írással. Aztán egy könyvkiadói találkozón egy mexikói kollégám, akinek meséltem a kínlódásomról, megjegyezte, talán jobb lenne, ha nem fikciós könyvben gondolkodnék, hanem tényirodalomban, memoárban. Aztán egy nap volt egy nagyon különös depressziós epizódom, egy csodálatos, napsütéses délelőtt, az unokáimmal síeltem. Megálltam a hegytetőn, és azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Ott gondoltam először arra, hogy írnom kellene a depressziómról, hiszen, ha ebben a tökéletes pillanatban is itt van velem, itt lesz már egész életemben. És rögtön tudtam persze azt is, hogy ha a sajátomról akarok írni, muszáj lesz apámról és az ő depressziójáról is írnom. Egy generációkon átívelő depressziótörténet formájában kezdtem el megírni mindazt, ami velem, az apámmal, és az ő apjával történt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
