Interjú

„Generációkon átívelő depressziótörténet”

Luiz Schwarcz író, könyvkiadó

Könyv

Brazília legnagyobb kiadójának alapító-vezetője nemrég Légszomj címmel önéletrajzi könyvet írt, apjával – a háború után São Paulóba menekült magyar zsidóval –, illetve a mindkettőjük életét meghatározó depresszióval a középpontban. Holokauszttraumákról, elhallgatott múltról, fojtogató betegségről és arról is beszélgettünk a szerzővel, hogy gyógyíthat-e az írás.

Magyar Narancs: A napokban magyarul is megjelent könyvében sok szó esik Budapestről, a város a családtörténet fontos, bár ambivalens helyszíne. Ön sem először jár Budapesten, de szerzőként első alkalommal van itt. Más érzés így visszatérni?

Luiz Schwarcz: Harmadjára vagyok itt. Az első látogatásomnak annak idején az is külön jelentőséget adott, hogy akkor még élt az apám. El is mentem megnézni azt a házat a Paulay Ede utcában, ahol egykor a családjával laktak. Valami szerencsés véletlen folytán a kapu tárva-nyitva állt, be tudtam menni a belső udvarba. Felnéztem a gangra, tudtam, melyik volt az ő lakásuk. Sokat sírtam azon a látogatáson, nagyon megrendítő élmény volt. Bementem a zsinagógába is. Ekkor felrémlett bennem egy regény ötlete egy olyan fiúról, aki nem ismerte az apja múltját. Ezt a regényt végül még csak el sem kezdtem, de a Légszomjra úgy gondolok, mint egy olyan történetre, amely egyszerre szól az én életemről és az apáméról is. Sok évig küzdöttem azzal, hogy fikciós történetben dolgozzam fel apám sorsát, de erre képtelen voltam. Most pedig itt vagyok, ezzel az önéletrajzi kötettel, amelyről hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy eleve arra rendeltetett, hogy apám szülőhazájában magyarul is megjelenjen. Egyszóval nagy izgatottsággal és megindultsággal jöttem.

MN: Az édesapja járt vissza Budapestre?

LS: Miután a háború végeztével megérkezett Brazíliába, nem gondolkodott a visszatérésen jó ideig. Egyszer azonban a 60-as években összetalálkozott egy újságíróval Bécsben, akitől megtudta, hogy Lajos nagyapámat életben találták a bergen-belseni lágert felszabadító szövetséges katonák. Nagyon rossz állapotban volt már, nem tudott járni, le volt gyengülve, beteg is volt. Nem sokkal ezután meg is halt egy közeli kórházban. Apám egészen addig meg volt róla győződve, hogy a nagyapám, akivel együtt deportálták, és akit ő, mivel megszökött a vonatról, hátrahagyott, a koncentrációs táborban pusztult el. Ez az új információ mintha azt jelentette volna neki, hogy megtudhat többet is élete legnagyobb traumájáról, apja elvesztéséről. Ettől fogva, pontosan nem is tudom, hogy miért, de majdnem minden évben eljött Budapestre, és sokszor egy hónapig is maradt. Mindig egy Duna-parti hotelben szállt meg, és itt találkozott a nővéreivel is, akik közül az egyik Ausztráliában, a másik Izraelben élt. Ezek a budapesti utak nagyon fontosak voltak neki, azt hiszem, igazán szerette ezt a várost.

MN: Könyve nagyon különös keveréke az emlékiratnak és a betegségtörténetnek. Honnan jött az ötlet, hogy a családtörténetet, a saját ifjúsága történetét és a bipoláris depresszió leírását párhuzamba állítsa?

LS: Évekig próbáltam megírni apám történetét, a vészkorszakbeli Budapest eseményeit, a kor történelmi alakjait, Eichmannt, Wallenberget. Rengeteget olvastam az időszakról, kutattam, mégsem sikerült haladnom az írással. Aztán egy könyvkiadói találkozón egy mexikói kollégám, akinek meséltem a kínlódásomról, megjegyezte, talán jobb lenne, ha nem fikciós könyvben gondolkodnék, hanem tényirodalomban, memoárban. Aztán egy nap volt egy nagyon különös depressziós epizódom, egy csodálatos, napsütéses délelőtt, az unokáimmal síeltem. Megálltam a hegytetőn, és azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Ott gondoltam először arra, hogy írnom kellene a depressziómról, hiszen, ha ebben a tökéletes pillanatban is itt van velem, itt lesz már egész életemben. És rögtön tudtam persze azt is, hogy ha a sajátomról akarok írni, muszáj lesz apámról és az ő depressziójáról is írnom. Egy generációkon átívelő depressziótörténet formájában kezdtem el megírni mindazt, ami velem, az apámmal, és az ő apjával történt.

 
Fotó: Sióréti Gábor

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is. Munkássága középpontjában a normák, a hatalmi technológiák, a queer identitás, valamint a magánélet és az intimitás politikájának kérdései állnak.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Megbillenve

Eddig csak a fideszes médiagépezet és a kormányzati, állami propaganda folytatott lélektani hadviselést (is) Magyar Péter ellen, ám jó ideje működik ez már visszafele is – úgy tűnik, nem is hatástalanul.

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.