Mivel Brás Cubasnak anyagi gondjai nincsenek, van ideje filozofálgatni az élet értelméről, vagy éppen céltalanságáról. Az idő meg csak telik ebben a semmittevésben. Bár valamit mégis tesz: megírja az emlékiratait. Az önéletrajz persze többnyire időskori műfaj, de megújulásra mindig is készen álló forma, gondoljunk csak a ma oly közkedvelt autofikcióra.
Már a regény kiindulási pontja is szokatlan: Brás Cubas már „író halottként” tárja elénk életkalandjait, azaz a szerző halálával indul a visszaemlékezés: „Tudomásom szerint még senki nem számolt be tulajdon haláltusájáról; én most megteszem, és a tudomány hálás lesz érte. Olvasóm, ha nem szívesen követed ezeket a tudati jelenségeket, átugorhatod ezt a fejezetet; és visszatérhetsz a cselekményes részhez.” Ám ahogyan lenni szokott, a látszat csalóka. Formai, dramaturgiai játékról van szó, s Machado de Assis gyorsan el is tudja engedni e felütést: nem vájkál az ezotériában, nem kommunikál halottakkal, szellemekkel. A regényben ábrázolt világ, ettől az apróságtól eltekintve nagyon is valóságos. Brás Cubas tanult ember, igazi européer, számos nyugati kulturális referenciával tűzdeli teli az emlékezéseit. Asszociációi az ókori görög gondolkodóktól a 19. század végi kortárs angol, francia regényírókig terjednek, ironikus látásmódja hol visszafogott (például a rabszolgaság kérdésének tárgyalásakor), hol durván explicit (à la Swift).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
