Szerencsénkre az elmúlt pár ezer év emberi kultúrája kitermelt néhány olyan történetfüzért, amelyek eredendően azért születtek, hogy mi újra és újra elmeséljük azokat egymásnak. Ilyen kopás- és ütésálló, megunhatatlan históriákból áll a görög mitológia. A legtöbb családi könyvespolcon jó eséllyel ott lelhetjük e tárgykörben Trencsényi-Waldapfel Imre regéit, vagy a nagy vallástörténész, Kerényi Károly (az életművében talán legkevésbé jellemző) munkáját, aztán Robert Graves kétkötetes hozzájárulását, vagy éppenséggel Edith Hamilton magyarul oly nagy késéssel megjelentetett Görög és római mitológiáját.
Most ehhez a sorhoz (illetve polcrészlethez) illeszthetjük Stephen Fry könyvét (interjúnk a szerzővel: „A börtön meg se kottyant”, Magyar Narancs, 2019. december 19.), amely a Görög mitológia angol humorral alcímmel ellátva jelent meg. A magyar kiadás e fordulata éppúgy informatív és helytálló, akárcsak az újramesélés tényét hangsúlyozó eredeti alcím: The Greek Myths Retold. A kivételesen művelt és élőszóban is megvesztegetően erős svádájú angol színész ugyanis csupáncsak újrameséli az ismert sztorikat, de ezt oly könnyeden szellemes és szerényen okos modorban teszi, hogy az gyorsan nem szűnő hálára kötelezi az olvasót.
Merthogy Fry a jóízűen mesélők szerencsés elitjéhez tartozik. A jelzőhalmozások, az alliterációk, a jól felismerhető retorikai alakzatok mind erre utalnak. Könyvében Fry valósággal iskolapéldáját adja annak a brit elbeszélői-értekezői habitusnak, amelyet jellemző módon magyar nyelven még szabatosan megnevezni sem lehet: vagyis az understatement előzékeny gyakorlatának. Kisantal Tamás fordítói munkáját nem is lehet méltóbban dicsérni annál, mint hogy jelezzük: mindezek a jellegzetességek nagyobbára magyarul is felismerhetővé és élményszerűvé váltak. (A szöveg is szépen gondozott, csak „Délos lakájos (!) szigetét” tudnánk feledni!)
Fry nem szellemeskedik, és pláne nem viccel: humora egyrészt az örök mintázatok felismertetésére szolgál, másrészt a görög mitológia, s tágabban véve az antik görögség olyannyira elbűvölő ambivalenciáját teszi még érzékletesebbé. Mi több, ez utóbbi alapélmény közvetítése, úgy lehet, a Mítosz című kötet megszületésének elsődleges célja és értelme. Ahogyan azt a Thébát megalapító, sárkányt ölő és a sárkány fogait istennői sugallatra veteményező Kadmosz regéjéről szólván a szerző futtában elejti: „Itt is a görög mítoszok mélyén rejlő, minden racionális magyarázatnak ellenálló furcsa rejtély ragad meg minket elsősorban, ahol is jól megfér egymással az erőszak és a szenvedély, a költészet és a jelképiség, hogy valamiféle álnok, sokértelmű, szédítő eleggyé álljanak össze. Túlságosan képlékeny és kiszámíthatatlan algebra ez, sőt nem is tisztán matematikai rendszer, hanem valamilyen ember és isten formájú képződmény.”
Mindezek után már érthető, hogy Fry miért áll ellent rendre az elemzés és értelmezés csábításának. A legkevésbé sem akar megfejtésekkel előállni, s habár példás tartózkodását akár az outsider indokolt önmérsékletének is tekinthetjük, becsét (mondjuk, Graves vonatkozó vesszőparipáira visszagondolva) így is nagyra kell értékelnünk. Rokonszenves tartózkodása ilyesformán azt az egy-két, mondhatni kötelező tárgyi tévedést is rögvest bocsánatossá teszi, amelyekre persze a Mítosz olvastán is csak rábukkanhatunk. Vallástörténeti és egyéb értelmezési kísérletek helyett Fry rendszerint beéri azzal, hogy lépten-nyomon jelzi a mitológiai alakok nevéből képzett közkeletű szavak valóságos tömkelegét: a csillagképektől az elemekig, közterektől a kórképekig.
A kötetnek egyebekben is megmutatkoznak önkorlátozó ismertetőjegyei, ilyen az elbeszélés lehatárolása is. Fry ugyanis nem ad (még látszatra sem) teljes görög mitológiát: vagyis Héraklész, Oidipusz vagy épp a trójai háború történeteit hiába is keresnénk könyvében. Könnyen meglehet, hogy ezeket előrelátóan és ökonomikusan már a majdani folytatás számára tette félre. Tehát azt is meg kell még írnia, nincs mese. Azazhogy nagyon is van: Stephen Fry, „ülj le közénk és mesélj”!
Fordította: Kisantal Tamás. Kossuth Kiadó, 2019, 424 oldal, 5990 Ft
