Ha minden jól megy, nemsokára megnyílik a Közraktárak átépítésével létrejövő CET-Budapest központ. A belváros utolsó beépítetlen vízparti szakaszán befejezéshez közeledő építkezés a város kiegyezés és egyesítés utáni robbanásszerű fejlődésének egyik központi területét alakítja át, ahol az egykori raktárépületek kibővítésével kulturális, kereskedelmi és szolgáltató komplexum jön létre. A sok vitát látott projekt az elmúlt évek egyetlen megépülő fővárosi kulturális beruházása, amelynek tétje a Duna-part hasznosítása és a százharminc éves együttes megújítása mellett így a kulturális alapú városfejlesztés megvalósíthatóságának igazolása is.
Az 1881-ben átadott Közraktárak épületei önmagukban viszonylag átlagos ipari építészeti emlékek - különös értéküket elhelyezkedésük és az a nagyobb együttes adja, amelybe a Vámház, a Sóház most egyetemi funkciót ellátó épülete és a Vásárcsarnok is beletartozik. Ez a vízparti terület volt a gyorsan iparosodó kapitalista nagyváros egyik fő kereskedelmi és logisztikai központja, az a hajtómű, amely Budapest fejlődésében és megerősödésében kiemelkedő szerepet játszott. A négy, utóbb már csak három épület összevissza használt és helyenként átalakított terei egyedülálló módon őrizték egy korszak optimizmusát - a reprezentatív belsőkkel szemben itt a munka, az erőfeszítés, a folyóval való közvetlen kapcsolat sajátos atmoszférája uralkodott.
*
A CET-projekt három területen is ígéretet jelentett: ambíciói szerint Budapesten olyan középület jöhet létre, amely a nemzetközi szakmai közegben is figyelemre méltó, és a hazai építészeti kultúrában mérföldkővé válhat, programjában megvalósulhat a helyi kreatív kezdeményezések és a nemzetközi kulturális és üzleti világ összekapcsolódása, köztérként, nyilvános fórumként pedig új, katalizáló hatású viszonyt teremt a kerülettel és a Dunával. Most, nyitása előtt nem sokkal, úgy tűnik, ez az ígéret legfeljebb részben teljesült.
A bálnaként aposztrofált épületátépítés eredeti terveit a Kas Oosterhuis és Lénárd Ilona által vezetett holland ONL iroda készítette. A formabontó munkáiról ismert iroda által használt non-standard kifejezés nem az expresszív formavilágra, hanem a tervezés és kivitelezés technológiai integrációjára, a standard épületelemeken túllépő gyártás alkalmazására utal. Ebben az esetben a raktárépületek közé befeszülő héjszerkezet modellezése és gyártása jelentette azt a folyamatot, amelynek során a digitális modellek gyakorlatilag közvetlenül a gyártósor precíziós gépsorának küldik az információt az egyes elemekről, átugorva a tervrajzok absztrakciós fázisát. A file to factory néven ismert eljárás a büdzsé szoros tervezhetősége és kontrollja, továbbá a geometria változtathatósága mellett egy sor további előnynyel is rendelkezik. Ilyen többek között a helyi kivitelezési technológiákból adódó pontatlanságok elvi kiküszöbölése: amit úgy szerelnek össze, mint egy autót, azt ritkán lehet igazán elbuherálni. Ez a módszer egyben a kézművesség és a műhelyszerű gyakorlat megújulását is jelenti, egy olyan hagyomány életre keltését, ami Budapesten éppen a századforduló építészetén, szerkezetein és környezetkultúráján látható a legerősebben. És ez adja a létjogosultságát a tervezett új szerkezetnek is: a gazdasági fejlődés egykori építészete így kapcsolódhat össze az informatikai fejlődésre és az ezredforduló utáni építéstechnológiákra alapozó innovációval.
Kellő távolságból
Sajnos, legalábbis az épület szintjén, mindez puszta ígéret marad. A beruházó és az építész között elmérgesedő viszony eredményeképpen a tervezők fokozatosan kiszorultak a projektből, és a kivitelezés megoldásai és részletei önálló életre kelve találtak vissza a hazai építőipari viszonyok közé. Akár volt, akár nem, a tervezést és kivitelezést új keretek közé helyező szaktudás beépülése a hazai közegbe elmaradt. A látványtervek megkapó hangulata kellő távolságból szemlélve persze most is érezhető: a két raktárépület közül kidomborodó üvegfelület eredetileg is kissé sematikus jellege ellenére határozott, friss képet ad, amely a Duna mindkét partjáról szemlélve pont annyira feltűnő, hogy ez még a javára váljon, és ne váljanak aránytalanná a környezetével kialakuló kapcsolatai.
Közelebb kerülve azonban olyan az egész, mintha egy alaposan megnézett makett alapján, emlékezetből épült volna, az éppen rendelkezésre álló eszközökhöz igazított megoldásokkal. A héjszerkezet csomópontjainak csavarozás helyett hegesztett megoldásai (bár a legnagyobb nyilvánosságot kapták eddig, és a legegyértelműbb jelei a fent leírt technológia elhagyásának) a kevésbé feltűnő otrombaságok közé tartoznak. Annál zavaróbb az eredetileg a fő tartószerkezettől elváló üvegtáblák közvetlen rögzítése a rácsoszlopokhoz, ami a tiszta logikájú és filigrán külső héjat nehezen értelmezhető burokká alakította. Jelentősen tovább rontja a helyzetet a nagyobb üvegtáblák utólagos felosztása, ami a tartók háromszögű raszterére egy másodlagos vonalhálót húz rá - az osztópálcák szélessége is nagyobb a tervezettnél, és a találkozási pontok kialakításán barkácsmegoldások erőteljes nyomai láthatók, ahogy az eredetileg domború fedőpanelek kialakításán is. Akár a költségcsökkentés, akár a szabályozás merevségeinek az eredménye, a tűzvédelemhez kapcsolódó szerkezetek, a burkoló héjat átlukasztó légcserélők és a sprinklerek beépítése is inkább hasonlít egy már elkészült ház utólagos átalakítására, mint egy egységes terv megvalósítására. Az épület közepén keresztben húzódó dilatáció pedig végképp a feje tetejére fordít minden, a héjszerkezetekkel kapcsolatos tartószerkezeti logikát.
Elmondható persze az is, hogy a szerelési részletek nem befolyásolják az eredeti koncepció lényegét: a külső látvány ereje mellett kétségtelenül lenyűgöző a belső tér sodrása is, és aki egy ekkora komplexumban ajtók és üvegtáblák részletein piszmog, az menthetetlenül szakbarbár, vagy akadékoskodik. Csakhogy ez az állítás nagyjából annyira állja meg a helyét, mintha egy házilag készített sportautót hasonlítanánk egy északolasz manufaktúra termékéhez: a tervezés és a gyártástechnológia perfekcionizmusára, kézműves minőségére alapozó építészeti esztétika lényege, jelentése, működése ugyanis pontosan a részletek kialakításában rejlik. Ezek azok, amik megteremtik a léptékeken átívelő szellemi egységet, és amik mentén olvashatóvá, egy korszak kultúrájában, térszemléletében elhelyezhetővé válik egy ilyen épület.
A monstrum gyomra
A megmaradt raktárépületek tereiben járva felfedezhetjük, hogyan alakul esztétikai kategóriává az iparosodás korának nagy eredetmítosza, a modern nagyvárost megteremtő munka építészete. A belső felületek kiképzése és a beépített új szintek szerkezetei az ipari építészeti örökség puritán világához kötődnek: a nyers beton, a sötét fa járófelületek, a szabadon hagyott mennyezeti csövek szép, középületekben ritkán látható egységet alkotnak a raktárépületek téglafalaival és ablakkereteivel - bár az, hogy mennyire a látvány határozta meg a döntéseket, észrevehető a kemény szivacssablonra cserélt vakolt tagozatok vagy a külső oldali lécezés helyett fém álmennyezettel burkolt belső ereszek díszletszerű megoldásain.
Amíg az anyaghasználat és a nyers felületek az ipari épületeket idézik meg, a központi tér inkább a vásárcsarnokok belső világát - a három kereskedelmi szint bőséges közlekedő területei az ígéretek szerint az üzletek nyitva tartása mellett és után kulturális programoknak és más eseményeknek is helyet adnak majd.
Némileg furcsa helyzetet teremt, hogy a belvárosban egyedüliként közvetlen vízparti kapcsolattal rendelkező térre érkezve a látogatók a főbejáratot a part szintje alá lépcsőzve érik el: az utcát folytató eredeti földszint alatt húzódik a piactérszerű összekötő zóna, de a felfelé kinyíló tér arányai szerencsére elkerülik a bevásárlóközpontok kanyonjellegét. Az ezen túli bővítmények, azaz a voltaképpeni új épületrész belső terei a külső héjhoz képest kevés izgalmat rejtenek: ez utóbbi a belső oldal főszereplője is egyben, hiszen az oldalt húzódó vagy a rendezvénytér látványosan feltáruló tereibe lépve a város képét egyértelműen uralja a külső burok tartószerkezete. Érdekes lesz követni, ahogy ez az új lépték beépül a budapesti térszövetbe: a CET és az új metróállomások olyan, eddig itt meg nem tapasztalható arányú, méretű tereket és szerkezeteket emelnek be a mindennapokba, amelyek minden bizonnyal nagy hatással lesznek használóik építészeti gondolkodásmódjára. A korábban említett szerkezeti részletek minősége ezért is kritikus jelentőségű: a külső nézőpontból erőteljes építészeti nyelv ebben a közelségben megtapasztalva a hazai közönség számára gyorsan avuló újdonság lesz a tartósabb, új minőséget közvetítő élmény helyett, az ide látogató és a város progresszív dizájnkultúráját firtató, a kortárs építészetről alaposabb ismeretekkel bíró vendégek és szakmabeliek számára pedig kiábrándító meglepetés. Persze a folyó sok mindenért kárpótol: amit a látogatókban az építészet megrendít, a szinte mindenhonnan megnyíló és a raktárak különös, izgalmas zártságával a többi tér teljes transzparenciáját szembeállító parti látvány elsöprő erővel ellenpontozza. Ezért nem fog számítani sem az eredeti raktárépületek és köztes tereik finom aszimmetriáinak eltűnése egy szabályos forma alatt, sem a visszabontott falak mennyisége (bár a Nehru park oldalán az előírt százalékok okán megmaradó különálló traktus szerencsétlenkedése jelzi az eredeti koncepció kissé sematikus jellegét).
*
A projekt harmadik nagy ígérete, a közterek rendezése és összekapcsolása túlmutat a jelenlegi beruházás anyagi és területi korlátain. Keresve sem lehetne a Csarnok térnél és a környező közterületeknél árulkodóbb példát találni arra, hogy egy terület rehabilitációját hogyan őrli fel az ötvennél is több érintett hivatal érdektelensége, ellenállása és felkészületlensége az illegálisan lefektetett közművektől az aszfalttól eltérő burkolatok gondozásának megtagadásáig és tovább. Az viszont egyértelmű, hogy a CET is csak akkor tud hatni a környezetére, ha a jelenlegi, közlekedési pályákból, gondozatlan közterületekből és parkból álló, erőteljesen elszigetelő határait fel tudja számolni, s a saját területén megteremtett minőségek továbbterjedhetnek a parton és a nagy együttes többi épületének irányába.
A vízpart "zsenialitásán", a megfelelő bérlők kiválogatásán és az új épületrész galériákat és rendezvénytermeket befogadó szintjein túl voltaképpen ennyiben áll a CET kulturális missziója: programokat, termékeket, élményeket felkínáló helyszínné válni, ahol a partra kilátogató egyetemistáktól a koncertlátogató családokon át a válogatott termékeket fogyasztó közönségig mindenki megtalálja a maga lehetőségeit. Budapest imázsához, nemzetközi ismertségéhez ez annyit tehet hozzá, mint a beruházók által is gyakran emlegetett nyugat-európai helyszínek: belépést nyújthat helyiek és látogatók számára egyaránt egy olyan fogyasztói zónába, ahol az építészet, a terek, a tartalmak és termékek a helyi kreatív alkotók, cégek és a város kultúráját működtető szereplők értékeit, referenciáit és gondolatait közvetítik. Hogy ez mennyiben különbözik egy bevásárlóközpont vagy egy kulturális intézmény működésétől, az jelentős részben az egyelőre alakulóban levő konkrét bérlőktől és programoktól, illetve végső soron a tulajdonos főváros döntéseitől függ.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
