Dawkins Richárd brit etológus és evolúcióbiológus nevét és munkásságát sokan ismerik e honban - s nem is csoda, hiszen az utóbbi két évtizedben nem kevesebb, mint kilenc (!) könyvét adták ki magyarul, így azután lassan éppoly kedves ismerősünk lesz, mint Verne Gyula vagy May Károly. Sikerének titka viszonylag egyszerű: intellektuálisan hallatlanul izgalmas témákról ír, meglehetősen szórakoztató stílusban, ráadásul mondanivalója rendre kellően provokatív ahhoz, hogy vitát váltson ki, ami máris megelőlegezi a következő kötet sikerét. Legújabb munkája minden tekintetben visszatérés régi veszszőparipáihoz - többüket továbbfejleszti, mások esetében mintegy visszautalja az olvasót korábbi Dawkins-művekhez, vagy más szerzők alapműveihez.
Az érdemdús biológus, aki önmagát előszeretettel nevezi Darwin rottweilerének, aki lerakta az evolúciós logikán alapuló kultúra- és civilizációelmélet, a sokak által vitatott memetika alapjait, aki rendre kérlelhetetlen ellenfele a vallásos kreacionizmus minden formájának (leginkább az intelligens tervezés elve iránt viseltetik megvetéssel), s aki magát radikális ateistának vallja, egyenesen arra predesztináltatott, hogy írjon egy könyvet arról is: miért nincs isten. Ez ugyan a priori gyanús vállalkozásnak tűnik, ám mindezek ellenére érdemes átrágni magunkat az opuson, elvégre a végeredmény legalábbis további megfontolásokra és következtetésekre sarkallja az olvasót. Dawkins persze mindent bevet: mindenekelőtt megkülönbözteti az egyes tudósok, elsősorban persze Einstein elszórt aranyköpéseiből (pl. "Isten nem kockázik") kihüvelyezhető panteisztikus kvázi-istent a könyves vallások emberarcú istenétől. Ez utóbbi karakterével azután hosszasan foglalkozik, leszögezve, hogy az Ószövetség Istene "egy féltékenységére büszke, kicsinyes, igazságtalan, megbocsátani képtelen, hatalommániás, boszszúvágyó, vérszomjas, etnikai tisztogató, nőgyűlölő, homofób rasszista gyermekgyilkos, népirtó, halálosztó" stb. stb. zsarnok - lenne, ha egyáltalán volna isten. (Azért jeleznénk, hogy a Szentírásban részletezett rémtetteket más auktorok - általában istenhitük fenntartása mellett - a zsidók teljességgel történetietlen jellemzésére szokták volt felhasználni.) Dawkins a későbbiekben megjegyzi azt is: amennyiben egy keresztény (vagy más egyistenhívő) erkölcsösen cselekszik, azt általában a szent könyvek tanításainak ellenére teszi. A könyv számba veszi - nem éppen a teljesség igényével - az eddig felmerült teológiai-filozófiai istenbizonyítékokat és (némely filozófus kritikusai szerint túlságosan is) könnyed kézzel szétszedi őket - általában a végtelen regresszió elvére hivatkozva. Főbb érveit, melyek szándékai szerint ugyan nem bizonyítanák (ezt maga is lehetetlen feladatnak tartja), de erősen valószínűsítenék isten nemlétét, jórészt a kreacionistákkal való régi vitáiból meríti. S való igaz: az egyszerűsíthetetlen (a könyvben felbonthatatlan) összetettség bizonyítéka, mely szerint egy bonyolult élő organizmus, mintázat, szerv vagy funkció nem jöhetett létre csak úgy, "véletlenül", még nem feltétlenül szól az isteni teremtés mellett. Az evolúciós teória - a valószínűség sokkal rafináltabb kezelése révén - képes meggyőző magyarázatokat adni, míg a kreacionisták ellenvetései általában laza ténykezelésen és félreértéseken alapulnak. Dawkins azonban nem éri be ennyivel, s rögvest úgy érvel, hogy éppen ez a hihetetlen komplexitás teszi egészen valószínűtlenné egy konkrét, ha úgy tetszik emberarcú teremtő létét, elvégre annak e feladat elvégzéséhez még ennél is komplexebbnek kell lennie, ami logikai paradoxonhoz vezet. Ezzel az érvvel sok baj van, leginkább az, hogy korántsem új, ráadásul csekély a meggyőző ereje - egy vallásos embert aligha térítene ki hitéből (habár az ifjú Dawkinsszal állítólag éppen ez történt, midőn megismerkedett a darwinizmussal). Miután Dawkins leszámolt Istennel, rögvest előadja saját elméletét a vallások kialakulásáról és terjedéséről (nyilván sokakat meghökkent azzal, hogy a hitrendszereket vírusokhoz hasonlítja), majd az erkölcsöt próbálja leválasztani a vallásról, s naiv morálfilozófusként kísérletezik új evolúciós elvű etika megalapozásával, miközben szembenéz azzal a kérdéssel is, hogy akkor mi legyen Hitlerrel és Sztálinnal, akik a történeti hiedelem szerint ateisták (Hitler alighanem csupán keresztényellenes pogány) voltak. Dawkins nézőpontja persze viszszavonhatatlanul nyugati, sőt angolszász - szinte látjuk magunk előtt, amint katolikus teológusokkal és közép-nyugati prédikátorokkal vitatkozik (sosem személyesen: Dawkins elveti a kreacionistákkal való közvetlen diskurzust, ez ugyanis legitimálná nézeteiket). Amikor szinte minden rémtettet a vallásoknak tulajdonít, rögvest felrémlik bennünk a szovjet blokkban szerzett tapasztalat - márpedig Dawkins egy fél mondattal intézi el a marxista rezsimek viselt dolgait (pedig foglalkozhatna nyugodtan a dial. mat. kvázi-vallásos jellegével - ehhez sem ért kevésbé, mint a metaetikához), s nem is nagyon törődik ezek agresszív ateista kampányaival, amelyek még az említett terminust is hiteltelenné teszik (Dawkins és hívei magukat is inkább brightnak, azaz megvilágosodottnak hívják). Dawkins szerint - ebben, meglehet, igaza is van - erkölcsi érzékünk finomodása történeti (habár visszaesésekben gazdag) evolúció eredménye, a változások pedig akár évtizedekben is mérhetők - s mindehhez a vallásoknak csupán annyi közük van, hogy bigott előítéletességükkel igyekeznek hátráltatni e folyamatot.
Dawkins kellően sokat csapong ahhoz, hogy könyve úgy legyen szórakoztató, hogy közben újabb kérdéseket is felvet. Bár kötve hisszük, hogy Isten kérdésében éppen ő mondta volna ki az utolsó szót.
Fordította: Kepes János. Nyitott Könyvműhely, 2007, 428 oldal, 3580 Ft
