Valaki nemrégiben nemes egyszerűséggel azt mondta nekem, hogy a Godot-ra várva egy hülyeség. Az érvei persze nem ugyanazok voltak, mint Hegedűs Gézáé, aki a magyar fordítás megjelenése után "végre" kimondta, tizenkét évvel a párizsi bemutató után, hogy "nagyon-nagyon gyenge és ellenszenves művecske ez" (Nagyvilág, 1965/ 11.). A viták kísérte Godot azóta fogalommá vált, számos magyar kiadást is megélt (utoljára 2006-ban, Beckett drámáinak centenáriumi kiadásában jelent meg), mindahányszor Kolozsvári Grandpierre Emil immár 31 éve változatlan fordításában (Nagyvilág, 1965/8.).
Beckett olyan szerző, akivel kapcsolatban a nyelv kérdése eleve felmerül, következésképpen a fordítás kérdése is, főleg egy olyan dráma esetében, amelyet
nem anyanyelvén,
angolul, hanem tanult nyelven, franciául írt. A Godot meglehetősen lecsupaszított dialógusokból áll, ugyanakkor Beckett egy pillanatig sem vádolható azzal, hogy ne ismerné ennek a befogadó nyelvnek minden apró árnyalatát, ne tudná kijátsza(t)ni a nüanszokban rejlő lehetőségeket.
De a magyar szöveget újraolvasva igazat kell adnunk azoknak, akik csupán zagyvaságot, nagyrészt összefüggéstelen, értelmetlen párbeszédek halmazát látják benne. Az eredetivel való összevetés pedig számos más meglepetést is tartogat. Részletkérdésnek tűnhet, de Estragon, amikor felmegy a függöny, nem a földön ül, hanem egy kövön (sur une pierre), és nem abbahagyja, hanem többedszerre feladja (renoncant a nouveau) a küzdelmet a szűk cipővel. (A kő talán nem is annyira lényegtelen, hiszen párhuzamos szerkesztésű, kétpólusú drámával van dolgunk, amelyet Beckett 1976-os nyugat-berlini rendezésében a színpad szerkesztésében is hangsúlyozott: Estragon figuráját egy nagyobbacska kőkockához, Vladimirét a valószerűtlen fához rendelte hozzá.) És szorult helyzetében Gogó kimondja a legeslegelső mondatot, amelyben az egész dráma, a huszadik század, a világ benne van: "Rien a faire." Tömör, általános szentencia, de a fordító másként dönt, a konkrét szituációt tartja szem előtt: "Hiába, nem megy." (Ugyanakkor a színre belépő Vladimir, akinek még nem volt ideje felmérni a helyzetet, Beckett attaccájára replikáz: "Magam is azt hiszem." Tegyük hozzá, Vladimir szó szerint azt mondja: "Magam is kezdem azt hinni" - a darab ismeretében nem vitás, hogy lényeges az inchoativum. Mert itt nincs se kezdet, se vég, se bűnbánat, se megváltás.) Ez a szentencia, franciául szó szerint, még négyszer elhangzik a darab folyamán; mindez magyarul: "Bele kell nyugodni."; "[Itt most már] semmi keresnivalónk"; "Nincs mit csinálni." Persze egy kifejezésnek, mondatnak számos értelme lehet a szövegkörnyezettől függően, de ha párhuzam van, akkor párhuzam van, nem lehet elkótyavetyélni vagy -herdálni (franciául itt a becketti "bazarder" ige lenne a legmegfelelőbb, amelyet K. G. E. a jogok kapcsán "elbaltázni"-nak fordítÉ). A között is van különbség, hogy Estragon "felszisszen" vagy Vladimir az elevenébe talált (piqué au vif); hogy "Ha volna eszed, hallgatnál rám" vagy Jobban tennéd, ha hallgatnál rám (Tu ferais mieux de m'écouter.); hogy "Mit feleljek?" vagy Mit akarsz, mit mondjak? (Qu'est-ce que tu veux que je diseÉ); hogy Estragon "a cipője után nyúl" vagy belenyúl (Estragon passe sa main dans sa chaussure); hogy "Hát..." vagy Hitemre... (Ma foi...) - ez utóbbi főleg a latrokról folytatott eszmecsere után -; hogy "Kössük fel magunkat?" vagy És ha felkötnénk magunkat? (Et si on se pendait?); hogy Pozzo Vladimir "szavába vág" vagy élesen replikáz neki (tranchant); hogy Estragon azon aggódik, hogy Pozzo "felfordul" vagy benáthásodik (attraper la créve); hogy Estragon "kényelembe helyezi magát" vagy összekuporodik (se disposera en chien de fusil); hogy "Fogd be a pofádat!" vagy Szállj már le rólam! (Fous-moi la paix, toi.); hogy az a gyerek "csak egy perce" érkezett, vagy már jó ideje (il y a un moment), és még sorolhatnánk.
K. G. E. bár (általában) érti, nem érzi Vladimir és Estragon figuráját, a rövid, pattogós vagy épp ellenkezőleg, csöndekkel megszakított szóváltásokat, a végeérhetetlen pingpongmeccs hangulatát ("No de Gogó, néha azért vissza kell ütni a labdát."). Nem érzi a talán évtizedek óta és talán még évtizedekig tartó várakozás parttalanságát, az üresnek tűnő fecsegés tragikumát. Ugyanakkor Pozzo kiszámított, társalgási modorával nincs gondja, Lucky filozofálgatásának tudományosabb nyelvezete meg se kottyan neki. Magyarul a fordító hagyományos szemlélet szerint értelmezett verzióját kapjuk (lásd még Hegedűs Géza, aki a nyelvi leleményt emeli ki a fordításból, amelynek megcsillogtatására mindösszesen három alkalom nyílik a darab szövegében, és ezeket K. G. E. valóban remekül használja ki), amely, valljuk be, sok esetben téves. A fordító elbillenti az erőviszonyokat, az általánosból konkrétumot,
a cselekvésből állapotot,
a bizonytalan kérdésből határozott felszólítást (Si tu chantais? / "Énekelj!"; Si on se quittait? / "Menjen ki-ki a maga útjára!" / Mi lenne, ha...?), a bőröndből utazótáskát, a zsenge náthából betaknyolást, időből teret (la route est longue / "az idő is lassan múlik" / hosszú az út) csinál, Vladimir minden erőfeszítése ellenére Estragont megfosztja a cselekvés jogától, illetve a cselekvő igéktől (E. Content de quoi? - V. De m'avoir retrouvé. / E. "Minek örülök?" - V. "Hogy ismét együtt vagyunk." / Hogy megint találkozol velem.), rendszeresen megváltoztatja a mondat cselekvő vagy szenvedő alanyát (E. Est-ce qu'on a l'air de brigands? / "Hová tette a szemét?" / Talán útonállóknak nézünk ki?; E. Ne me tourmente pas, Didi. / "Ne izgasd magad, Didi!" / Ne zavarj össze, Didi!). Vajon mi az oka annak, hogy a vagány, gördülékeny magyarságú szépíró akadozva archaizál ("hadd lám"; "segítsük meg"; "óvjuk értelmünket a megháborodástól"), szemérmesen finomít (Alors, nous serions baisés. / "Akkor aztán nyakig benne leszünk a pácban." / Hát akkor megszívtuk.) a XX. század egyik legmodernebb drámaszövegének adaptációjában?
2006. Tobzódunk a Beckett-évforduló kiadványaiban, megjelent az eddig lefordítatlan regénye (lásd: Nyelv, szavak nélkül, Magyar Narancs, 2006. március 2.), újranyomják a drámafordításokat. De van egy akár programszövegnek is nevezhető színdarab, amelynek magyar fordításához az elmúlt negyvenegy évben nyomtatásban egyetlen szerkesztő, egyetlen fordító sem nyúlt hozzá. K. G. E. modális szellemében: Nincs mit tenni??? (Rien a faire???)
