magyarnarancs.hu: Az egyik korai – még non-fiction – könyve a Selling Hitler volt: a német Stern magazin a nyolcvanas évek elején megszerezte Hitler naplóit – ők legalábbis ebben a hitben voltak, de kiderült, hogy közönséges hamisítványokról van szó. Hogyan lőhetett ekkora bakot a magazin?
Robert Harris: Mindenekelőtt az a pszichózis érdekelt, ami arra késztet egy csomó intelligens embert, újságírókat, üzletembereket és történészeket, hogy valódinak lássanak valamit, amiről messziről ordít, hogy hamisítvány. Minden megvolt ebben a történetben, ami a későbbiekben mint fikciós regényírót is foglalkoztatott. A legutóbbi regényem (An Officer and a Spy – a szerk.) a Dreyfus-ügyről, de nem annyira Dreyfus meghurcoltatásáról, sokkal inkább Georges Picquart-ról szól: ő volt az, aki kezdetben meg volt győződve az ítélet helyességéről, de később megcáfolhatatlan bizonyítékot talált Dreyfus ártatlanságát illetően. Nem hagyta annyiban a dolgot, nem nyugodott, míg végül ki nem harcolta Dreyfus szabadon bocsátását. Akárcsak a Hitler-napló esetében, a Dreyfus-ügy során is sokan valódinak láttak, valódinak akartak látni valamit, ami nem volt az.
| ||
magyarnarancs.hu: Szakértőnek kellett lenni, hogy szemet szúrjon: a Hitler-szövegek hamisak?
RH: Bárki, aki csak kicsit is ismerte a hitleri időket, megmondhatta, hogy azok. Első blikkre nyilvánvaló volt, hogy Hitler aligha írhatta ezeket a sorokat. Borzalmasan banális szöveg volt. Másrészről viszont nemcsak a magazin nyilvánította a dokumentumot valódinak, de a felkért írásszakértők és történészek is. Az ő véleményük azt támasztotta alá, hogy nagyon is komoly felfedezés történt. Ebben az őrületben telt el egy hét, majd az egész mint a kártyavár, úgy omlott össze. Hatalmas blamázs volt. Akárcsak Dreyfus esetében, ezúttal is az írásszakértők tévedtek nagyot. Hajlamosak vagyunk vakon bízni a szakértőkben.
magyarnarancs.hu: Régóta tervezte a Dreyfus-regény megírását?
RH: Egyáltalán nem. De Roman Polanski, akit régóta foglalkoztat a Dreyfus-per, lukat beszélt a hasamba. Eleinte nem érdekelt a dolog, hiszen annyi minden történt a Dreyfus-ügy óta, az antiszemitizmus olyan, korábban elképzelhetetlen nagyságrendeket öltött, hogy nem tartottam különösképp érdekesnek a híres pert. Úgy gondoltam, eljárt felette az idő. Hát, nem is tévedhettem volna nagyobbat. Szerencsére Polanski egyre csak erősködött, addig-addig rágta a fülemet, míg elkezdtem tüzetesebben foglalkozni a dologgal, és így akadtam rá Picquart-ra. Nemhogy nem ismertem korábban, de még csak hallani sem hallottam róla. Picquart igazi whistleblower volt, olyasvalaki, aki vette a bátorságot, hogy szembeforduljon a rendszerrel, melynek maga is része. Egy olyan rendszerrel, amely a nemzet védelme nevében vérlázító igazságtalanságokra ragadtatja magát. Ami a Dreyfus-ügy során Piquart-ral megesett, az sok tekintetben rímel Snowden és Manning ügyére. De akár a Watergate-ügyet is említhetném.
| ||
magyarnarancs.hu: Az egyik legnagyobb sikerét a Führer-nap (Fatherland) című regényével aratta. A regény 1964-ben játszódik a Nagynémet Birodalomban, Hitler 75. születésnapjának hetében. A második világháborút a nácik nyerték, s most szeretnének kiegyezni az amerikaiakkal, ám ehhez jó lenne meg nem történtté tenni a wannsee-i konferenciát, ahol a nácik a végső megoldásról döntöttek. A Selling Hitler adta az ötletet?
RH: Igen, nagyjából az idő tájt kezdtem azon spekulálni, milyen lenne a világ, ha Hitler nyerte volna a második világháborút. Kezdetben nem is regényben gondolkodtam, csupán a spekulációimat akartam papírra vetni, de a sok spekuláció miatt végül is jobbnak láttam, ha a fikciót választom. Azt ugyanis sehogyan sem tudtam kispekulálni, hogy ha Hitler meg is nyeri a háborút, a nácik hogyan kezelik a zsidók megsemmisítésének tényét. Erről csak kitalált szereplőkkel, egy kitalált történet keretei között tudtam írni.
| ||
magyarnarancs.hu: A könyvben a győztes Németország egyszerű polgára nem vagy nem nagyon tud a holokausztról. Ennek eltitkolása a nácik legfőbb törekvése. David Irving, a hírhedt angol holokauszttagadó történész alighanem örömmel olvasta a könyvét. Talán még magára is ismerhetett. Mit gondol, Irving valóban elhiszi, amit mond?
RH: Bármilyen furcsa, de ismertem Irvinget. A hetvenes években találkoztam vele, miután megjelent a Hitler’s War című könyve. Elég közelről ismertem. Irving ezer dollárt ajánlott annak, aki kézzelfogható bizonyítékkal tudja alátámasztani, hogy Hitler rendelte el a holokausztot. Ez a gesztusa motoszkált a fejemben, amikor megírtam a Fatherlandet. Irvingnek természetesen nincs igaza, hiszen Hitler nagyon is tudta, mi történik, de a maga módján egy érdekes kérdésre hívta fel a figyelmet. Arra, hogy miért nincs nyoma Hitler parancsának. Nyilván azért, mert a bűnözők nem szeretnek ujjlenyomatot hagyni. A hetvenes években, amikor közelebbi kapcsolatba kerültem Irvinggel, még nem tagadta a holokausztot, csak azt tagadta, hogy Hitler tudott volna róla. Csak később, jó húsz év elteltével kezdte azt a képtelenséget hangoztatni, hogy nem is történt meg. Fogalmam sincs, hogy el is hiszi-e, amit mond, vagy a provokáció kedvéért mondja. A provokáció sosem állt távol tőle. Elég szomorú, ami vele történt. Sosem értettem egyet a politikai nézeteivel, de meg kell hagyni, érdekes történésznek indult, érdekes iratokat tárt fel. De ez nagyon régen volt, azóta elragadták a szélsőségek. Ma már semmi értelme Irvinget olvasni.
magyarnarancs.hu: Irving kedvelte a Fatherlandet?
RH: Azt hiszem, igen. És a Selling Hitlert is. Az utóbbiban szerepelt is. Utoljára akkor beszéltünk, amikor a Fatherland megjelent. Azóta nem láttam. Az a gyanúm, hogy a Fatherland olyan lehetett számára, mint egy valóra vált álom.
magyaranancs.hu: Az, hogy a Fatherland főhőse egy jóravaló náci, mekkora ellenállást váltott ki?
RH: Volt példa erre is. Valószínűleg ezért nem készülhetett hollywoodi mozifilm belőle. Akárcsak a Dreyfus-könyvben és a többi regényemben, a főhős itt is egy bennfentes kívülálló, aki egy olyan rendszerre esküdött fel, melyről kiderül, legalábbis számára, hogy a velejéig korrupt. Engem a rendszer fogaskerekei érdekelnek, a törvénytisztelő, jóravalónak látszó átlagemberek, a hivatalnokok, akik a rendszert működtetik. Ahogy Zola mondta a Dreyfust az Ördög-szigetre küldő francia vezérkar tagjairól: „...és ezek az emberek esténként hazamennek a családjaikhoz!” Engem a karikatúraszerű, elnagyolt gonoszok nem izgatnak. A karikatúranáci unalmas klisé. Végül is tévéfilm lett a dologból.
| ||
magyarnarancs.hu: Amiben Rutger Hauer meggyőzően adja a rendszerben kételkedni kezdő nácit.
RH: Szerettem volna, ha Harrison Ford vagy valaki hozzá hasonló játssza az SS-nyomozót. Bill Murray esetleg.
magyarnarancs.hu: Másik nagy sikere a Szellemíró című regénye volt. Sosem tagadta, hogy a regényben szereplő volt brit miniszterelnököt jó ismerőséről, Tony Blairről mintázta. Blair olvasta a könyvet?
RH: A könyvet szerintem nem olvasta, de könnyen lehet, hogy valamelyik repülőútján, amikor épp jobb dolga nem akadt a privát jet bőrülésébe süppedve, a szeme elé került Polanski filmje. Ha így is történt, amit megerősíteni nem tudok, akkor sem hiszem, hogy túlságosan rajongott volna érte. Nem egy karácsonyi film, mint A muzsika hangja, amit az ünnepekkor mindig elő lehet venni.
| ||
magyarnarancs.hu: Kezdetben hű támogatója volt Blairnek…
RH: Közelről ismertem. Számos jó elképzelése volt, ígéretes politikusnak indult, de bizonyos emberi gyengéi csak akkor ütköztek ki, amikor már benne ült a hatalomban. Nem szerencsés, ha az embernek messiástudata van, emellett fekete-fehéren látja a világot, és szeret a hatalmasokhoz dörgölőzni. Különösen nem szerencsés, ha az illető emellett egy országot vezet.
magyarnarancs.hu: Mennyire közelről ismerte Blairt?
RH: A London Sunday Times kolumnistája voltam, baloldali, liberális nézetekkel egy alapvetően jobboldali lapban. Ez még Thatcher asszony alatt volt. Sokan olvasták a rovatot a Munkáspárt soraiban. Az 1992-es választások előtt Blair elhívott ebédelni. Ezt követően sokat találkoztunk, szerette volna, ha a beszédírója lennék, s finoman utalt rá, hogy esetleg képviselő is lehetne belőlem a Munkáspárt színeiben. Ám ekkor már csak hetekre voltam a Fatherland megjelenésétől, és nem vállaltam. Egyébként Blair is eljött a könyvbemutatóra. Felhagytam a rovatommal is, de évekkel később, amikor Blair a Munkáspárt élére került, folytattam a politikai újságírást. Ismét sokat találkoztam Blairrel, elkísértem a ’97-es választási kampánykörútjára, tagja voltam a csapatának. Közeli kapcsolatba kerültem vele, a megválasztása után többször ebédeltünk a Downing Streeten, s mint embert azóta is kedvelem. De a politikája más tészta. Egyébként igen egyszerű politika volt ez, mely alapjaiban Blair keresztény nézeteiben gyökerezett. Egy modern politikus számára ez maga a zsákutca. A világ egyszerűen nem ilyen. A Közel-Kelet meg pláne nem. Ha valaki jó fiúkra és rossz fiúkra osztja a világot, mint Bush és Blair tette, az katasztrofális következményekkel járhat.
magyarnarancs.hu: Blair elment a Szellemíró könyvbemutatójára is?
RH: Mit tippel? Nem, természetesen nem jött el. De a rendőrséget sem riasztotta. Ez is valami.
