Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A könyvhétre jelent meg új köteted, a Haza. Mennyire köthető ez az utóbbi időben reneszánszát élő közéleti irodalomhoz?
Győrffy Ákos: Semennyire. Én is most vettem észre, amikor láttam a Magvető könyvheti programját, hogy úgy néz ki, mintha ezek az újonnan megjelenő könyvek fel lennének fűzve erre a tematikára, de ez az esetemben egyáltalán nem áll fenn. Ennek a könyvnek közéleti vonatkozásai abszolút nincsenek, vagy ha igen, akkor csak nagyon áttételesen. Válogatás az elmúlt nyolc évben írt tárcákból, kisesszékből. Sok mindent átírtam, sok mindent kihagytam, illetve az volt az elképzelésem, hogy valami egybefüggő szöveg álljon össze belőlük.
MN: Ez az első prózaköteted, bár korábban a verseid is erősen a próza irányába mutattak. Minek köszönhető ez a váltás?
GYÁ: Váltásról nincs igazán szó: az, amit korábban versként műveltem, klasszikus értelemben nem volt versnek nevezhető, inkább a vers és a próza közti átmeneti térben volt valahol. Ebben a könyvben is elég sűrű szövegek vannak. Olykor nem kevésbé sűrűk, mintha versek lennének. Tehát nem érzek akkora különbséget az eddigiekhez képest.
MN: Verseidben inkább a táj, a természet felé fordulsz, ám mintha ezek a - nevezzük így - kisprózák az ember felé nyitnának.
GYÁ: Voltam nemrég egy esten, és ott is feltették nagyjából ugyanezt a kérdést, és akkor is azt válaszoltam erre, hogy ennek éppen az ellenkezőjét gondolom. Amikor a legutolsó körben elolvastam a kéziratot, magam is meglepődtem azon, hogy mennyire nincs benne jelen az ember. Ki az, aki ebben a könyvben megszólal? Mintha valami természeti lény volna inkább. Talán nem is ember. Talán egy démon. Nem hiszem, hogy az ember felé mozdult volna el ez a könyv, aztán persze óhatatlanul mégis az emberről szól, és nem a természetről. Arra, amit én csinálok, egyszer ráhúzták a természetlíra meghatározást, amivel szemben nekem mindig is fenntartásaim voltak. Ez nem tájköltészet, a természet inkább csak eszköz ahhoz, hogy valami egészen más megszólaljon általa. És amennyiben ebben a könyvben föltűnnek emberek, ezek az emberek is ebben a természeti térben vannak elhelyezve, és nem igazán emelkednek ki belőle. Nem sokkal konkrétabbak, mint egy fa vagy egy szarvasbogár.
MN: Mintegy három éve alakult a Bajdázó együttes, melynek te is tagja vagy. Hogyan született meg a zenekar ötlete?
GYÁ: Mile Zsigmonddal, a zenekar "frontemberével" lassan húsz éve ismerjük egymást, és zenélünk együtt. Sokáig a magunk örömére zenéltünk, ő gitározott és énekelt, én kannáztam és néha basszusgitároztam. Aztán ő elment kicsit másfelé, én nem mentem sehová, voltak mindenféle próbálkozások, de sosem állt össze az a formáció, ami képes lett volna megszólaltatni azt a hangot, amit mindig is kerestünk. Aztán úgy három éve kezdtük el komolyabban csinálni, már hármasban, Gugyella Zoltán basszusgitárossal. Valójában nem tudom, mitől kezdett el egyszer csak működni a zene, talán kellett hozzá, hogy leszámoljunk mindenféle régi beidegződéssel. El kellett jutnunk odáig, hogy szabadon tudjuk kezelni az egészet. Ez pedig nem könnyű. Felvettünk két lemezt, az első tipikus útkereső anyag lett, néhány jó pillanattal és viszonylag sok elcsépelt megoldással, aztán a második, a Lekapcsolom a villanyt a fejemben című anyag már nagyjából olyanra sikerült, amilyennek szerettük volna.
Azt hiszem, hogy amit a zenéről gondolok, az mostanában kezd összeállni, ebben a formációban. Felbontjuk a hagyományos dalformákat, és az egészet rátesszük egy hangszőnyegre. Hang-tájképeket állítunk össze a dalokból. Már mindenfélét ráaggattak erre, amit csinálunk, volt ez már hipnotikus pszichofolk meg népi ambient. Ha már mindenképpen el kell rakni valahová, akkor szerintem ez ambient folk, aminek a mélyén a magyar népzene ugyanúgy ott van, mint az amerikai folk vagy a blues, de az egészet áthatja az organikus hangfolyam. Mindig is azt szerettem volna, ha a zeném olyan képeket generál az emberben, mintha félálomban lenne. Van egy úgynevezett "szólóprojektem" is, horhos néven. A legegyszerűbb eszközökkel, olcsó szintetizátorral, gitáreffekttel, kannával csinálok loopokat, amiket aztán Gugyella Zoli házi stúdiójában keverünk ki. Az első ilyen rövid lemez nemrég lett kész, Reggeli gyakorlatok a címe, ingyen letölthető ez is, ahogy a Bajdázó lemezei.
MN: Korábban mozgássérült gyerekekkel foglalkoztál, most szociális munkásként dolgozol egy hajléktalanszállón. Viszonylag ritka polgári foglalkozás ez a magyar írók között.
GYÁ: Úgy voltam vele, hogy ha már az embernek valamit választania kell, amiből meg akar élni - bár ebből nyilván nem igazán lehet -, akkor legalább értelmes célja legyen. Ezért kezdtem tizenöt évvel ezelőtt mozgássérült gyerekekkel dolgozni, csináltam is hosszú ideig, aztán egyszer megéreztem, hogy most kell abbahagyni, és sürgősen másba kezdeni. Bár lehet, hogy már korábban abba kellett volna hagynom. De soha nem voltam jó a befejezésekben.
Hajléktalanokkal négy éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Itt az ember annyi mindennel szembesül, olyan élethelyzetek szemtanújává válik, amiről tényleg csak azt lehet mondani, hogy ép ésszel hosszú távon nem lehet elviselni. Ez a sok megtört, mindenféle értelemben lerobbant ember olyan fokú reménytelenséget áraszt magából, amivel nem könnyű megbirkózni. Ezen a szállón száz-százötven ember alszik bent éjszakánként, nagy részük ötven körüli és súlyos alkoholista. Legtöbbjüknek nincs senkije a világon. Általában ők hagyják el a családot, s azóta sem tudják, hogy hol lakik most a volt feleségük, hol vannak a gyerekeik. Tehát minden szálat elvágtak. Éppen mostanában tértünk át egy új adminisztrációs rendszerre, ennek része az, hogy minden "ügyfelünkkel" egy űrlapot kell kitöltetnünk. Ennek az űrlapnak van egy olyan kérdése, hogy ha önnel bármi baj történik, akkor kit lehet értesíteni. És akkor ott azzal kell szembesülnöm, hogy a hajléktalanok egy jó része ilyenkor azt mondja, hogy senkit. Ők úgy élnek, hogy ha bármi történik velük, nincs egy ember, akinek erről hírt adhatnánk. Valami elképzelhetetlen egyedüllét ez, amiben élnek, és elég gyakran érzem úgy, hogy nincs is igazán megoldás erre az egészre.
MN: Érdekes, hogy ezt mondod, mert éppen erre vonatkozott volna a következő kérdésem, hogy a hajléktalanokat sújtó egyre kilátástalanabb helyzetből látsz-e kiutat?
GYÁ: Ahogy én látom a pillanatnyi helyzetet, nem a megoldások felé tart ez az egész történet. A hajléktalanok döntő többsége olyan szakmával rendelkezik, ami ma már nem kell senkinek, amire nincs szükség, de ha lenne is, ők már rég nincsenek olyan állapotban, hogy rendszeres munkavégzésre alkalmasak lennének. Tehát alapvetően olyan emberek tömege van jelen, akikkel a társadalom nem tud mit kezdeni. Nincs semmi olyan készsége az illetőnek, amit föl tudna ajánlani a társadalom részére. Egyetlen készsége maradt, az önpusztítás készsége. Ez félig-meddig tudatosan is történik, hogy minél előbb legyen már vége az életüknek. Ez az egyik rétege a hajléktalanoknak. Mostanában riasztó módon egyre többen vannak a húsz év körüli fiúk is, akik állami gondoskodásból jönnek ki. Őket pedig előbb-utóbb óhatatlanul beszippantja majd az alvilág. Illetve egyre több házaspár jelenik meg, akik elvesztették a lakhatásukat, bedőlt a lakáshitelük, vagy a lakásmaffia áldozataivá váltak. Folyamatos feláramlás van, amennyire látom, elsősorban a keleti országrészekből Budapest felé. És azt hiszem, hogy ennek a nagyja még mindig hátravan. Nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. Úgy látom, hogy a hajléktalanság tömegessé válik majd az országban az elkövetkező években. Ezek olyan súlyú problémák, amelyekkel a mai magyar társadalom nem igazán tud mit kezdeni, és szemmel láthatóan nem is akar.
MN: Van-e valamilyen hatással a hétköznapi munkád a költészetedre?
GYÁ: E tekintetben skizofrén vagyok. Ahogy eljövök a szállóról, lezárom ezt a történetet magamban, már amennyire lehet. Mert nyilván nem lehet lezárni. Az nem egy lezárható történet, hogy valakit behoznak éjszaka, hemzsegnek rajta-benne a pondrók, nem tud beszélni, csak nyöszörögni. Hogy így találtak rá egy parkban, a bokrok alatt. Ennek az embernek az arca nem egy lezárható történet. Ez a világ azonban nem jelenik meg közvetlenül az írásaimban, inkább csak vízjelként van ott, az egész mögött.
Ha valahogy mégis megjelenik ez az egész, akkor az maga az ember a végtelen kiszolgáltatottságával. Talán ez az, ami ebből a mélyvilágból átszivárog az írásaimba. Ez a totálisan kiszolgáltatott, önmagát száműző ember, aki képtelen megbirkózni azzal a velejéig hazug és romlott világgal, amiben él. De ez meg már lehet, hogy én vagyok, és nem is abból a világból veszem. Nem tudom. Egyébként e tekintetben érzek valami rokonságot a hajléktalanokkal. A periferikus lét közel áll hozzám. És ez talán abban is megmutatkozik, hogy ahol élünk, Börzsönyligeten, a házunk mögött már az erdő kezdődik. Az úgynevezett civilizált világ peremén élünk, a hátunk mögött hatszáz négyzetkilométernyi erdővel. Nincs ebben semmi romantika. Ez a periféria varázslatos világ.
