Az elindulás és a megérkezés mozzanatai közé ékelődnek be az asszociatívan szerveződő és egymással is javarészt ekképp összefűzött epizódok: a békétlen számvetések a főszereplő életútját meghatározó eseményekkel, (egyebek közt) a családi, baráti és szerelmi kapcsolatokkal, az iskolai és egyetemi évekkel, valamint az íróvá válás különböző stációival.
A Hazában ráismerni az utazási irodalom műfaji mintázataira, és talán az is megkockáztatható, hogy a regény a helyenként részletes tájleírásaival és az ezekkel összekapcsolt önreflexióval, illetve az „irodalmi előképek” gyakori – azokra inkább ráhagyatkozó, mintsem kritikai felülvizsgálatukat végző – beemelésével még a kora újkori peregrinációs útirajzok sémáit is megidézi. Ugyancsak erre a hagyományra vezethető vissza az írás, olvasás és utazás analógiájának tételezése (azaz a nyelv és a világ, élet és irodalom felcserélhető viszonyba állítása), ami nem csupán abban érhető tetten, ahogyan a korábbi olvasmányélmények az önmegértés szerves részeivé válnak – Homéroszon keresztül bibliai történeteken át Nabokovig, Brodszkijig és Mamlejevig –, hanem azokban a reflexiókban is, amelyekben a jelrendszereket térszerűen belakhatónak tekintik. („A nyelvet vissza kell foglalnia, hogy otthon legyen benne. Az egyetlen lakható tér a nyelv, ha elveszíti, meghal.” [342. o.]) A terek pedig csak az értelemmel felruházva, jelentéstulajdonítás révén tűnnek birtokba vehetőnek („A hely immár jelentés nélküli, elvesztette azt, ami egykor volt neki. Mostanra ez már a sehol, a semmi, a Seol. Ami kiesett a kegyelemből. A Seol a pokol héber neve. Egy kiürült tér, az átutazás helye, ahol ő sem állt meg soha az elmúlt harminc évben. A pokol nem tűz, hanem üresség és a jelentés nélküli hely. Otthontalanság.” [235.]). Azzal viszont a Haza egyértelműen eltávolodik az ars peregrinandi tradíciójától, hogy a fő cselekményelem, az utazás – mely egyszerre eleven érzéki és felforgató nyelvi tapasztalat – nem a még ismeretlen ismeretek összegyűjtését és ekképp a személyiség kiteljesedését lehetővé tevő cél, hanem az identitás szétszervezését kikényszerítő körülmény. („Erre a mostani útra is úgy vette rá magát, mintha kínpadra húznák. […] Majd együtt autózunk haza. Egyébként ki az a mi? És a haza?” [7., 11.])
Ez a szétszerveződés a már említett mozaikszerűség mellett a regény elbeszéléstechnikájában is tetten érhető. A különös, belső fokalizációjú egyes szám harmadik személyű narráció egyszerre intim és távolságtartó: kívülről szemléli a főszereplőt, akinek betekintést enged az érzelmeibe és gondolataiba: felcserélhetőnek tűnhetnek egymással, miközben különbségük felszámolhatatlan. A regényben gyakori eljárás az ehhez hasonló ellentétképzés: a közeledés mindig eltávolodás is, tartani és tartozni valahová, az egyúttal tartani és tartózkodni is valamitől. Ez a narrációs megoldás – miközben leleményesnek tűnik – sem a cselekményvezetés, sem a karakterkezelés szempontjából nem mutatkozik olyan hatékonynak, mint a szereplők elbeszélői hangokként történő elkülönítésének technikája Tompa Andrea kiváló előző regényeiben, a Fejtől s lábtólban és az Omertában. A Hazában a narrátor áttetszővé teszi a saját és az idegen viszonyán, a saját idegenné válásán merengő főszereplői tudatot, aki keresi önmaga megfogalmazásához és megszólalásához a szavakat, de javarészt hallgat, etimologizál, próbál rájönni, hogyan kerülhetné el „anyanyelve csapdáit” (10.), egyúttal a „nyelvi öngyilkosságot” (435.) Ám ezek a főszereplőnek, de sajnos a regénynek sem mindig sikerülnek.
A regényírónak, akit a szereplők rendre felismernek („Maga komoly író. Érdekli a halál, az Isten, az idő. Olvastam. Magát érdekli a halál.” [216–217.]) és méltatják éleslátását, a narráció szintjén gyakran egészen felszínesek, aforizmatikus közhelyekben kifuttatottak a gondolatmenetei (pl.: „Aztán felírják ugyanazt a szemüveget, pár éve már olvasószemüveget is. Sosem szokott rá egyikre sem, ritkán használta őket, nem érezte szükségét, hogy élesen lásson mindent, úgysem sikerül, a dolgok tisztán, egészen tisztán úgysem láthatóak. És a teljesség sem rajzolódik ki.” [13–14.]). Sokszor erőltetettnek és erőtlennek tűnnek az ezeket elindító vagy azokban végződő kérdések is: „Hová lett belőle az útra kelés szenvedélye?” [5.]; „Lehetne örökké csak álmodni?” [95.]; „Hét év alatt kicserélődnek a sejtek, de mi az, hogy kicserélődnek? A lélek marad?” [327.]. A regény kulcsfogalmai, egyszersmind előszeretettel használt kifejezései az idegen, az idegenség (például csak a 197. oldal egymást követő első mondataiban négyszer, a 340. oldalon nyolcszor szerepelnek). Ennek tapasztalatát az elbeszélés – mintha keveset bízna az így valóban szerénynek bizonyuló kerettörténetre és a cselekmény egyes mozzanataira – általában nem kibontakoztatja, hanem igyekszik értelmét és jelentőségét az olvasóba diktálni. Az már szinte komikus, ahogy a nyelvi idegenség (a homonímiát kihasználva) előkerül a fogorvosepizódban: „Az idegen nyelvet, a saját idegen nyelvét a szájában már Rostam doktorral is megbeszélte.” (183.) Ezeknek a fejtegetéseknek a hevében néha össze is csúsznak a fő- és mellékszereplői szólamok, például a kórházba került Festőnél tett látogatásnál: „Az Orvos hivatalos véleménye szerint a Festőt tüdőembólia vitte el. – Az igazságot nem írjuk le – jelenti ki szárazon, és leveszi vékony, keretes szemüvegét, hogy megtörölje. Szeme alatt puffadt, megereszkedett a sötét bőr, a tekintete színtelen és fáradt. – De erről önök, írók többet tudnak. A mi jegyzőkönyvünk is csak olyan, mint az irodalom. Fikció.” (389.) És sajnos találni példát jócskán túlírt mondatokra is: „A hazaáruló belső tengere úgy háborog, hogy hajótörést szenvednek hullámain az utazók. Az ég fölötte elfeketült, cikázó villámok fényében fenyegető sziklatömbök görögnek.” (280.) Sajnos ebben az utazástörténetben feltűnően sok az üresjárat, ezek miatt egyszerre válik vontatottá és tűnik elsietettnek a közel ötszáz oldalas elbeszélés.
Tompa Andrea előző regényei számot vetettek a lokális és kollektív identitással, a 20. század történelmi eseményeivel, összetetten és invenciózusan oldották meg a traumák, az idegenség és testiség tapasztalatainak nyelvi színrevitelét. Ennek potenciálját a Haza is magában rejti, szinte szó szerint: leplezi, elhallgatja az esetleges referenciális vonatkozásokat. Amiről viszont beszél, az gyakran túlontúl ismerős, és az válik biztonsági játékká, ami a regény tanúsága szerint épp maga a próbatétel, a kockázatvállalás.
Jelenkor, Budapest, 2020, 473 oldal, 3999 Ft
