Az „ismeretlen költő” mint toposz leginkább a régmúlthoz kapcsolható, ismeretlen költő a 9. századból, aki a Stonehenge falára felrótt verseit merő véletlenségből elmulasztotta szignálni. Na, de ma? A szerző neve kinn a borítón, portréja az első oldalak valamelyikén, pár soros névjegy a kötet végén, de egy-egy alkotó művészi előéletének a lenyomozását nem napi szinten űző olvasó ennél nem nagyon jut tovább – itt nem azt táncoljuk körül, hogy egy tartalmasabb elő- vagy utószó mennyit segített volna, inkább rácsodálkozunk a honi kortárs líra végtelenségére.
Persze nagyon is zárt, véges végtelenség ez, Illés Vizler is arról beszél, amiről a többi költő, saját magáról és szeretteiről, oda-vissza, s ugyanúgy is jár el velük, sós kútba és kerék alá teszi őket – ami a legszembeötlőbb: igen markáns formaérzékkel. S e formaérzékre nagy szüksége is van, hisz nagyjából két mai költőcsoportot ismerünk, az egyiken az élet ment végig, másikon a világlíra vagy a magyar, olykor persze adódnak átfedések. Költőnk e fiókokból is kilóg kicsit, rajta alighanem a rockzene is végigment – formaérzék nélkül mindez terhes túlhabzásokhoz vezetne. Így viszont az a paradox helyzet áll elő, hogy a fegyelmét szeretjük meg először – egy költőnek. A szabadságkeresők fegyelmét. Karcsú kötet, könyvészetileg rendben, ott van a boltokban, de azzal ne vigasztalja magát senki olvasó, hogy „Kis idő még / és nem fáj többé”. Noha tényleg jel csupán.
Magánkiadás, 2019, 50 oldal, 1890 Ft
