Magyar Narancs: A haláltól való szorongás és ennek legyőzése központi témája a munkásságának. Az, hogy terapeutaként ennyit foglalkozott e szorongással, segített önnek, amikor a halál közelsége a felesége utolsó hónapjaiban mindennapi valósággá vált?
Irvin D. Yalom: Úgy érzem, a halálszorongás nagyban függ attól, hogy mennyire teljes életet éltünk, mennyi mindent bántunk meg belőle. Ami engem illet, csak nagyon kevés dolgot kellett megbánnom, úgy érzem, sokkal többet értem el, mint amire valaha is számíthattam, csodálatos feleségem volt, aki az életem nagy részében elkísért. Így aztán nagyon kevés halálfélelem van bennem. Emlékszem, jó néhány éven át végstádiumban lévő, rákban szenvedő betegeknek vezettem terápiás csoportot. A csoportból mindenki meghalt. A halálszorongásom egyre csak erősödött, mígnem vissza is mentem páciensként a pszichoterápiába. Ez nagy segítségemre volt. De azóta, hogy a feleségem meghalt, nem nagyon szorongok a haláltól. Jó életem volt, a közelgő haláltól nem nagyon félek.
MN: Amikor felnőtt fejjel ismét pszichoterápiába kezdett, szakmabeli létére mennyire tudott civilként részt venni az üléseken?
IDY: Nagyon is. Mindig is úgy éreztem, hogy ha terapeuta akarsz lenni, az a legfontosabb, hogy te magad is járj terápiába. Erre biztattam mindig a diákjaimat is. Annak, akinek olyan nehéz gyerekkora volt, mint nekem, szükséges a terápia. Nem is egyszer. Ami azt illeti, most is járok, a fájdalmamon dolgozom.
MN: „Halj meg idejében” – idézi a könyvében Nietzschét. Frappánsan hangzik, de valóban létezik jó idő a halálra?
IDY: Szerintem igen. Számomra például most érkezett el a megfelelő idő. Minden beteljesült az életemben, amit szerettem volna. Itt az ideje számomra. Nietzschét sokszor idézem, az Amikor Nietzsche sírt volt az első regényem. Nagy ember, nagy gondolkodó volt, minden tiszteletem az övé.
MN: Mint írja, a felesége életének utolsó hónapjaiban újraolvasta a Szemben a nappal című könyvét. Ez a könyve a halálfélelemről, annak legyőzéséről szól.
IDY: Az elmúlt hónapokban a regényeimet olvastam újra, a Nietzsche-regényemet is. Most épp a Schopenhauer-könyvemet olvasom, a végén járok, igazán élvezem. Arra jutottam, hogy talán A Schopenhauer-terápia a legjobb könyvem. És a csoportterápiáról is sok mindent meg lehet tudni belőle. Mindig nagyon érdekelt a csoportterápia, tankönyvet is írtam a témában. Vaskos kötet lett, az angol kiadás vagy 800 oldal.
MN: Azt írja a könyvében, hogy olykor haragot is érzett a felesége iránt, amiért ő fog előbb meghalni kettejük közül.
IDY: Igen, de ezek csak pillanatnyi érzések voltak. Amit viszont állandóan érzek, az a fájdalom és a feleségem iránti szeretet. Tizennégy éves korom óta ismertem, megváltoztatta az életemet. Négy gyerekünk született, nagyon sokat beszélünk róla, szinte állandóan, de még mindig nagy fájdalmat érzek, ha arra gondolok, hogy meghalt. A fényképeire sem nagyon akarok ránézni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
