Interjú

„Itt ragadtunk”

Czakó Zsófia író

Könyv

Milyen az, amikor egy boldog várandós nő egyszer csak a borsodi kórház nőgyógyászati osztályán találja magát? Milyen „kaparásra” felkészülni a C (azaz a cigány) szobában, ahol a legtöbben a sokadik abortuszukra várnak? A szerző saját tapasztalatait leírva keres válaszokat fontos társadalmi kérdésekre. Élményeiről, írói nézőpontjáról és a gyermekvállalás nehézségeiről beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Szívhang vállaltan rólad szól. Miért döntöttél úgy, hogy megírod a veled történteket?

Czakó Zsófia: Amikor elvetéltem, elvesztettem a kontrollt magam felett. Egyszer már bejött, hogy az írás segít rajtam. Ki akartam írni magamból a történteket, hogy lássam, az, amit éreztem – hogy mindez az én hibám, hogy valamit rosszul csináltam –, átfordul-e bennem. Csak írtam, amennyi jólesett, nem gondoltam arra, hogy felhasználom majd. Aztán pályáztam a Mastercard Alkotótárs ösztöndíjára, a C szobás résszel. Ez egy kórtermi történet, amelyben megjelenik a falusi és a fővárosi értékvilág is. Bekerült az írásom a tíz döntős pályázat közé, majd megnyertem az ösztöndíjat. Így tulajdonképpen már muszáj is volt megírni a könyvet. Ha nem nyerek, majdnem biztos, hogy nem írtam volna meg az egész történetet, nem lett volna elég motivációm rá, mert jobban örültem volna, ha lezárhatom. Ekkor épp terhes voltam, ráadásul veszélyeztetett státuszba kerültem, három hónapot feküdtem, ami utólag nagy szerencsének bizonyult, mert elővettem az összes régebbi jegyzetemet, és megírtam a könyv nagy részét.

MN: Miért bizonyult terápiának számodra az, hogy a megélt helyzeteket formálod történetté?

CZS: Ez csak egy módszer a megértéshez. Nem azért írok magamról, hogy magamról tájékoztassak, hanem azért, mert azt érzem hitelesnek. Olvasni is azt szeretem, amikor egy könyv által sikerül megismerni egy ember személyiségét. Próbáltam kitalálni történeteket, de abban nem vagyok jó. Nem vagyok magabiztos ember, sok komplexussal küzdök, semmilyen szempontból nem érzem azt, hogy szakértőként tudnék egyik-másik témához nyúlni. Nem írnék a vetélésről más szemszögből. És ez a történet legfőképpen nem a vetélésről szól. Arra törekedtem, hogy a vetélés körüli egészségügyi, kórházi és magánellátási, vagy épp a társadalmi különbségek legyenek hangsúlyosak, aztán a Budapestről falura költözés, a társadalmon belüli kicsi, mégis rohadt nagy szakadékok. Sokkal tudatosabban írtam a második könyvemet, mint az elsőt, tudtam, mit szeretnék elmondani. De féltem a Szívhang témájától, igyekeztem ítélkezésmentes hangot megütni. Tartottam attól, hogy vajon kit fog ez érdekelni. Ki akarna egy vetélésről olvasni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.