A szolgálólány meséjének második reneszánsza óta erősen megszaporodtak az olyan antifeminista világokat teremtő disztópiák, amelyekben a „nő helye” riasztó perspektívát mutat. Már ha épp van perspektíva a nők számára, és nem csak a fajfenntartás kizsigerelhető eszközének tekintik őket. Atwood regényéhez hasonlóan a pszichiátriai szakápolóként tevékenykedő, a doktorija során a gyerekkori szexuális bántalmazás antropológiai, biológiai és kulturális aspektusait vizsgáló, vagyis a traumatizált gyerekekre specializálódott szerző alternatív világában (is) a rendszerszintű abúzus kerül fókuszba. Ám a végtelen kiszolgáltatottság, a társadalmat uraló csoportok törvénybe foglalt, vallási alapokkal biztosított erőszak-megnyilvánulásai ellenére a sztori mégsem a tett tanmeséjeként hat, Melamed sokkal inkább az áldozattá váló lányok szabadságtörekvéseit ábrázolja. A szerző a nyomasztó patriarchális társadalom plasztikus bemutatásával, apránként adagolt információkkal teremt feszültséget, hamar bizonyossá válik, hogy a lányok és nők teljes mértékben jogfosztottak, előbb apjuk, majd férjük tulajdonát képezik, és a bullshit duma ellenére, miszerint „társadalmunk az asszonyainkra épül”, csupán addig érdekesek, amíg be nem töltik a számukra kijelölt feladatot. A váltott szemszögből, négy fiatal lány elbeszéléséből kirajzolódó rémmese egy szigeten játszódik, ahol az istenként dicsőített Ősök az Óföldről érkeztek, és bár az általános tudatlanság okán teljesen elfogadott a hazugság és a bűn örökítése, csak akad, aki ellentmond.
Fordította: Diószegi Dorottya. Athenaeum, 2018, 383 oldal, 3699 Ft
