Kádár-töredékek (Kedves, jó Kádár elvtárs!)

szerző
Mink András
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kádár János 1954 és 1989 között folytatott levelezéséből Huszár Tibor készített válogatást. A hivatalos iratok mellett szépszámú magánlevelet is olvashatunk most. Kádár házhoz jön.

Kádár János 1954 és 1989 között folytatott levelezéséből Huszár Tibor készített válogatást. A hivatalos iratok mellett szépszámú magánlevelet is olvashatunk most. Kádár házhoz jön."Fiacskám, megérkezésemről biztos értesültél. (...) Az utazásom nem volt a legjobb, ugyanis az ablak megint nem csukódott rendesen, és bizony vacogtam, plusz korom, plusz vízhiány, plusz több mint egy órát álltunk. (...) A Pártszállóban lemosdottam, ebédeltem, majd elmentem az állami Klinikára, a szokott beszélgetésre. Utána irány Karlovy Varyba. Vacsora előtt még ittam a kútnál, kirámoltam, utána mozi. Fürödni készültem, engedtem a meleg vizet, és képzeld, a csap a kezemben maradt. A forró víz teljes erejéből az ajtóhoz csapott. (...) Mint az őrült rohanok ki, és ordítok torkom szakadtából: >>Segítség, zárják el a vizet!

A kalandos élménybeszámolót Kádár János felesége, Tamáska Mária írta férjének 1964. május 20-án, szokásos Karlovy Vary-i gyógyüdülésének első napjáról. A Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára így első kézből értesülhetett mindarról, amit a közgazdasági elemzők a "központosított tervutasításos gazdaságirányítási rendszer" általános defektusaiként írtak le. A csap kiesik, dől a forró víz; rongy nincs, portás, személyzet sehol. Rossz minőség, pazarlás, hiány; összeomlás, csapnivaló munkamorál. További alapos kutatásokat igényelne, hogy a Karlovy Vary-i sajnálatos események a magyarországi reformviták kulminálásának idején mennyiben járultak hozzá, hogy meggyőzzék a legfölső pártvezetést az "új gazdasági mechanizmus" bevezetésének szükségességéről. Miként a levélgyűjteményből azt sem tudjuk meg, hogy mi lett az üdülő (sejtésem szerint szerencsétlen sorsú) igazgatójával.

A kötet a nagyközönség azon részének is tanulságos olvasmány, amelyik nem naprakész az egykori MSZMP és Kádár műhelytitkaiban, és persze le tudja szurkolni a borsos árat. Huszár Tibor évek óta foglalkozik Kádár Jánossal, életrajzának első, figyelemreméltó kötetét tavaly publikálta, a második kötet a hírek szerint pedig még az idén elkészülhet. A levélgyűjtemény ennek a kutatásnak a mellékterméke.

A könyv tanulságos, de

jellegénél fogva töredékes,

és ezért problematikus is. A Kádárné levelénél már jelzett problémát komolyan véve: a mintegy 450 levél időrendben való közlése nem alkalmas történeti rekonstrukcióra. Egy levelezés összeállításánál több szempontot lehet figyelembe venni. Az nyilvánvaló, hogy a gyűjtemény maga is töredékes, hiszen több ezer levél eleve nem kerülhetett be a válogatásba. Ha terjedelmi okokból szelekcióra kényszerülünk, válogathatunk ügyek, illetve témák szerint, személyek szerint, válogathatunk a levélírók/címzettek társadalmi állása, szociológiai összetétele alapján, továbbá műfaj szerint is. A kötetben azonban mindegyikre találhatunk példákat. A szerkesztők ízelítőt akartak adni minden típusból: olvashatunk a diplomáciai és protokolláris levelezésből, a hazai szellemi élet nagyjainak hol vitatkozó, de azért leggyakrabban hízelkedő, gazsuláló, esetleg egymást e magas szinten is följelentő irományaiból, de találhatunk családi vonatkozású, és olykor egy-egy komoly politikai ügyben releváns forrásként is értelmezhető küldeményeket. Az összeállítás még e töredékeket is tovább tördeli, annak ellenére, hogy a szerkesztő és segítői jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy egyik-másik sztorit, amely a levelek némely csokrából kiolvasható, alapos jegyzetanyaggal tegyék érthetővé.

De ez a vállalkozás, valljuk meg, eleve reménytelen volt. Ráadásul e téren a kötet eleve korlátozott lehetőségeit figyelembe véve sem nyújt egyenletes teljesítményt. Vannak ügyek, amelyek hátteréről, előzményeiről vagy következményeiről megtudunk valamit, és vannak olyan ügyek, amelyekről szinte semmit. Ez pedig nemcsak történeti, hanem

etikai problémát is fölvet

Induljunk ki abból, hogy Kádár uralma idején Magyarországon háromfajta ember élt: az egyik, szűkebb, de azért kiábrándítóan népes társadalmi szegmens írt hízelkedő vagy följelentő levelet Kádárnak, a másik, sokkal népesebb tábor pedig nem. (A harmadik, maroknyi csoport viszont a levelezés nyílt formáját választotta, ám a kötet fókuszában értelemszerűen nem a hazai ellenzéki mozgalmak állnak.)

A könyvben az történik, hogy az első célcsoport krémje (hogy krémje-e, és mekkora krémje, azt persze nem tudhatjuk) bekerül, turpisságukra fény derül. Az esetek túlnyomó többségében az olvasónak fogalma sem lehet arról, hogy valójában mi célból, milyen kényszerek hatására vagy milyen mögöttes megfontolásból szánták levélírásra magukat, ha netán nem pusztán az öncélú hízelkedés vezérelte őket. Bizonyára voltak ilyenek is, olyanok is. Ha voltak olyanok, akiket valami magasztosabbnak vélhető megfontolás vezetett, akkor azt sem tudjuk meg, hogy a megalázkodás eredményes volt-e, vagy sem. A járatlan olvasó így könnyen eltévedhet a Kádár-korszak dzsungelében, és könnyen vonhat le elhamarkodott következtetéseket. Nem az a baj, ha a fondorkodások napvilágra kerülnek, hanem az, ha szelektíven és híján az eset megítéléséhez nélkülözhetetlen részleteknek.

Másfelől a mostani hiszterizált politikai légkörben lehet a kötetnek jótékony, kijózanító hatása is. Önmérsékletre inthet. A Kádár-rendszer fókuszában Kádár János állt, még ha ő maga próbált is úgy viselkedni, mintha nem ez lenne a helyzet. A levelezésből (is) kiderül, hogy a köz számos jeles képviselője ezt viszont pontosan tudta, és alkalmazkodott e helyzethez. Ez a köz elfogadta Kádárt mint a lehetséges legjobbat. A Kádár-kori hazugságspirál alapszerkezete az volt, hogy mindkét fél - az egyszerűség kedvéért a hatalom és a szélesebb közvélemény - ellentétes dolgot gondolt róla, ám ezt egyik sem mondhatta ki. A hatalom úgy tett, mintha a nép a szocializmus híve lenne, és ezért támogatná a rendszert, a nép pedig úgy tett, mintha a hatalom csak a szovjet megszállást akarná elviselhetőbbé tenni, és ezt támogatta benne. Utólag már tudjuk, többek között e levelezés alapján is, hogy ezzel szinte mindenki tisztában volt, leszámítva magát Kádár Jánost. A panglossi módon igazolt alkalmazkodási igény, kényszer vezetett ahhoz a kollektív frusztrációhoz, amely nehezíti a Kádár személyével és korával kapcsolatos viszony rendezését a posztkommunista korszakban. Kádár, a forradalom leverője, azért is lett népszerű, mert elhitték és elfogadták, hogy a valóságos szabadság nélküli, beszorított világban ő testesíti meg a rabság egyetlen elviselhető formáját. Ez a köz azonban azt is sejtette, amit Kádár viszont nyilvánvalóan nem tudott, hogy ez csak ideiglenes állapot, addig állhat fönn, amíg fönnállnak a kényszerítő körülmények. Ám ha a rendszert nem szabadon választotta a nép, sőt mint az összekacsintós legendárium - hazug módon - sejtette, maga Kádár János sem, akkor nem volt szégyen alkalmazkodni hozzá. Kádár népszerűségének egyik titka az volt, hogy

általa a magyar nép megszabadulhatott

a levert forradalom emlékének nyomasztó terhétől. És talán itt rejlik a magyarázata annak is, hogy amikor többéves kormány- és választási propagandakampányt építenek a rendszerváltás után egy évtizeddel sikeresen fölszított antikommunizmusra (hogy ez miért sikerült, az további elemzést kívánna), Kádár figurája - bár szórványosan próbálkoztak a középpontba állításával - mégis háttérben maradt. E vaskos levélcsokor is jelzi, hogy korántsem véletlen ez, és a könyv talán hozzásegít ahhoz, hogy kissé őszintébben nézzünk szembe a közelmúlttal.

A kötet jelentős része azonban elszakad a szembenézés eme kényelmetlen szintjétől, és alkalmat kínál bizonyos releváns megfigyelésekre. Ilyenek mindenekelőtt a nagypolitikai és diplomáciai levelezést nyomon követő, valamint a Kádár személyiségére fényt vető darabok. Nehéz ugyan megmondani, hogy Kádár legendás és felemás puritanizmusa csupán politikai póz volt vagy valóságos személyiségvonás, de az kétségtelen, hogy maga Kádár nagyon komolyan vette. Talán ösztönösen érezte, hogy amikor az egész ország a kisszerűség, a kisstílűség és a beszorítottság állapotában kényszerült élni, akkor a Rákosi-féle személyi kultusz és az 1956-os forradalom árnyékában az ország első számú vezetőjének nemcsak kisszerűnek kell lennie, hanem annak is kell látszania. Ezzel kerülhet egy hullámhosszra népével. A kádári figura eme látható, és utólag legszánalmasabb vonása nem áthidalandó probléma volt, hanem maga a megoldás. Az emberek többsége ezt nem lenézte, hanem kedvelte. Kádár a szerepet a jelek szerint tökéletesen magáévá tette. "Tisztelt Zsámbor elvtárs! (...) kérem Önt, hogy (...) úgy az általam, mint a feleségem által zsákmányolt muflon-csigák közül csak egyet-egyet, a jobbakat küldje el a kiállítás anyagához. Nem részletezem, nem kívánok a kiállításon két olyan muflon-csigával szerepelni, amelyet egy napon lőttem. Ugyanez a helyzet feleségem két muflonjával is. Elnézést a zavarásért, de erre a szempontra találkozásunk alkalmával nem gondoltam. Üdvözlettel: K. J. Budapest, 1960. március 14." (71. dokumentum, 162. o.) Egy szobrásznak később így válaszol: "A portréról: nem hiszem, hogy bárki képes lenne tárgyilagosan megítélni az őt ábrázoló művészi alkotást. Erre én sem vállalkozom, de két elemi megjegyzést tehetek. Az első: erre a portréra nem kell külön ráírni azt, hogy kit ábrázol, a második (ami tetszik nekem): nincs benne semmi hamis, szépítő eszményítés. A leveléből, művéből, gesztusából érződő emberi üzenetért hálás vagyok, két dolog mégis zavar. Az egyik, nem tudom hasonló módon viszonozni; a másik gond, mit kezdjek egy műalkotással, ami engem ábrázol?" (1978. V. 24. 236/b dokumentum, 507. o.)

Másfelől Kádár

kétségkívül ügyesen játszott

a szovjet vezetőkkel. A viszony különösen a Hruscsov bukása utáni időszakban alakult kényesen. Hruscsov leváltása után levelet küld Brezsnyevnek (120. dokumentum) - ekkor idehaza már bebiztosította, hogy a váltás az ő pozícióját nem fenyegeti -, amelyben figyelmezteti az új szovjet vezetést, hogy "véleményünk szerint mindent megoldana, ha az SZKP alkalmas formában, nyilvánosan, értékelve Hruscsov egész munkásságát, szólna érdemeiről". (266. o.) Ujjat húzni azonban nem akar. Brezsnyevet mielőbb magyarországi vadászkirándulásra hívja, és a továbbiakban kellő alázattal kér tanácsot és segítséget a magyar gazdasági és politikai ügyek megoldásában. Szépen illusztrálja ezt a viszonyt, hogy amikor Hruscsov 1968-ban levélben fejezi ki Münnich Ferenc halála miatti részvétét, Kádár megköszöni a kondoleálást, ám egyidejűleg levelet küld Brezsnyevnek is: "Mivel nem akarok az Önök tudta nélkül eljárni, egy szokatlan ügyben írok. Tudatom, hogy Moszkvából - 1964 októbere óta először - postai úton levelet kaptam N. Sz. Hruscsov elvtárstól, Münnich Ferenc elhunyta alkalmából. A levélre válaszoltam. Hruscsov levelének és válaszomnak másolatát betekintés céljából e levélhez csatoltam. (...) Bizonyos vagyok abban, hogy nem érti félre e lépésemet, sőt, annak emberi vonatkozásait jól ismeri."

A kor ördöngös politikai praktikáinak gyöngyszeme, hogyan sakkozza ki Kádár Brezsnyevet 1972-ben, amikor a szovjet vezér megdorgálja őt a gazdasági reform visszásságaiért. Kádár a zavidovói találkozóról hazatérve levélben alázatosan megköszöni az intő szavakat (176. dokumentum, 408. o.), majd levelet ír a Politikai Bizottságnak, amelyben felajánlja lemondását, mivel elérte a nyugdíjkorhatárt (178/a dokumentum, 413. o.). A magyar párt vezető testületei pánikba esnek, és megerősítik Kádárt a posztján. Kádár ekkor ismét levelet ír Brezsnyevnek: "Tisztelt Leonyid Iljics! A közelmúltban - személyes ügyben - egy beadvánnyal fordultam pártunk Központi Bizottságához. A Központi Bizottság június 15-én megtárgyalta és megfelelő határozattal lezárta a kérdést. Bár ennek most már napi aktualitása nincs, és továbbra is Központi Bizottságunk belső, bizalmas ügyéről van szó, én, kettőnk személyes viszonya és a dolog természete miatt, ha senki mást, de Önt tájékoztatni akarom, miről is volt szó. Megjegyzem, ezt a szándékomat a Politikai Bizottsággal is közöltem; ott ezzel egyetértettek. Mivel meggyőződésem szerint az ügy érdemi része beadványomban és a Központi Bizottság határozatában van a legpontosabban megfogalmazva, személyes tájékoztatás céljából csatolva megküldöm Önnek a két szóban forgó okmány orosz nyelvű fordítását. Megragadva az alkalmat, a legjobbakat kívánom Önnek. Elvtársi üdvözlettel: K. J." (Budapest, 1972. június 28. 178/c dokumentum, 416. o.)

Ez pimasz fricska volt,

ráadásul Kádár arra is felhasználta az alkalmat, hogy feltérképezze, a szovjetek vajon mennyire mélyen hálózták be a vezető magyar párttestületeket. Más kérdés, hogy a gazdasági reformot végül mégiscsak Brezsnyev keverte.

A kötet tehát számos olyan dokumentummal szolgál, amely fontos történelmi adalék. Külön érdemes kiemelni Kádárnak néhány olyan vezető káderrel folytatott levelezését, amelyek fényt vetnek az 1956 utáni MSZMP belső történetére és dilemmáira. Ezek: a Kovács Istvánnal, az egykori Rákosi-klikk egyik mellékfigurájával, Marosán Györggyel, Tömpe Andrással és másokkal váltott levelek. Most mégis egy apróbb epizódot emelnék ki, már csak aktualitása miatt is. 1983-ban Szalai Sándor, egykori szociáldemokrata, akit a Rajk-per egyik mellékpereként börtönöztek be, majd 1956 után akadémiai karriert futott be, levelet írt Kádárnak Bős-Nagymaros ügyében. Levelét azzal kezdi, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg, nincs vesztenivalója, ezért teljesen őszintén beszélhet. A levélben nemcsak a gátépítés gazdasági racionalitását vonja kétségbe, hanem arra is figyelmeztet, milyen súlyos politikai csapás, ha a Magyarország egyik jelképének tekinthető Dunát idegen területre terelik. Kádár azonnal válaszolt: "Imponál lelkierőd, s annak megtartását kívánom. Becsülöm, hogy most is a köz, az ország, a nép java a fő gondod, mint ezt a gabcikovói erőművel kapcsolatban jelentkező gondjaid tükrözik. Bár húsz évvel ezelőtt láttuk volna a tudomány embereinek ezzel kapcsolatos gondjait [itt Kádár enyhén szólva álságos], akkor még ennyire sem mentünk volna bele a dologba. Most, amennyire rajtunk múlik, lefékeztük a munkálatokat, hogy egy kicsit nyugodtabb időben újra elővehessük, mérlegelhessük, mégis mit kell tennünk az ügyben? Ma ennyit tudok csak válaszolni. Maradok a legjobb kívánságokkal. Szívélyes üdvözlettel: K. J." (Budapest, 1983. április 29. 286/b dokumentum, 603. o.)

A kötet legfontosabb tanulsága azonban nem az, amit a kor embereinek fondorlatairól, az MSZMP vagy a béketábor politikai boszorkánykonyhájáról megtudhatunk, hanem az, amit Kádárról megtudunk. Ez pedig fontos adalékul szolgálhat annak megértésében, hogyan és

miért jutott az elmeháborodottság közelébe

élete utolsó szakaszában. A levelek alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy Kádárnak valóban volt respektusa, nemcsak a honi sündörgők és alkudozók, hanem a kor neves külföldi politikusai körében is (többek között Willy Brandt, Helmuth Schmidt, id. George Bush említhetők). Az pedig kétségtelen, hogy Kádár komolyan vette önmagát és a szerepét, amint azt is, hogy őt a külvilág is komolyan veszi. A kor, a hidegháború perspektívájából nézve ez nem is meglepő. A hidegháború öröknek tűnt, úgy látszott, még beláthatatlanul hosszú ideig tart a két világrendszer rivalizálása. Ebben a leosztásban Kádárnak volt küldetése önmaga számára, és Nyugatról is olyan politikai személyiségnek látszódhatott, akinek egy grandiózus játszma napi bonyolításában fontos szerep jut. Kádár komolyan hitte, hogy a történet, amit 1956-ban elkezdett, amiben szerepet vállalt, értelmes, távlatokkal bíró, önmagán túlmutató történet, nem alámerülés, kibekkelés, elhúzódó válságmenedzselés. Hitt abban, amit csinált, hogy a kapitalizmus helyét lassacskán átveszi az önmaga evolúcióján is áteső szocialista világrend, és ő ennek a történelmi vállalkozásnak egyik elkötelezett robotosa. A szocialista világrendszer drámai és földcsuszamlásszerű önmagába omlásával a hidegháború mint eszkatologikus párviadal, értelmét vesztette. A megfontolt, bölcs, előrelátó, nagy machinátorból egy szempillantás alatt szánalmas epizódszereplő lett, akit megtagadott a saját népe, és nem utolsósorban megtagadta a saját pártja is (egyébként sokadszor). A rendszerről kiderült, hogy nem a jövőt hordozta a méhében. Nem volt más szerepe, mint hogy egy birodalom hatalmi ambícióit és a birodalmi nómenklatúra privilégiumait szolgálja és védje. Amikor eljött az idő, még haszonélvezői is sutba vágták, hogy privilégiumaik hozadékát minél hatékonyabban átmentsék. Ott maradt egyedül, a balek és a bűnbak, akit ismét, sokadszor, átvertek. Lehet, hogy ez volt az, amit már nem bírt ép ésszel elviselni. "Tisztelt Központi Bizottság! (...) Csaknem fél évszázadot dolgoztam a munkásmozgalomban. A politikai munkámban bizonyára követtem el hibákat is. De higgyék el, minden tettemet a jó szándék vezette; mindenekelőtt a magyar nép, a mozgalom, a párt érdekeit tartottam elsődlegesnek. Köszönöm a bizalmat minden honfitársamnak, aki választópolgárként hitt és segített a nemzeti megbékélésre és egy jobb, szebb Magyarország megteremtésére irányuló politikát. Ha voltak közös eredményeink, akkor ezek összegzése majd mások feladata lesz. Engem mostanában saját felelősségem gondolata foglalkoztat. (...) Néhány sor erejéig fel kell idéznem azokkal a külföldi politikusokkal folytatott tárgyalásaimat - Keletről és Nyugatról egyaránt -, akikkel az utóbbi évtizedekben találkoztam. Hiszem, hogy barátainkban és eszmei ellenfeleinkben sok gyanakvást és előítéletet oltott ki az emberközpontúnak szánt magyar szocializmus gyakorlata" - írta 1989. május 10-én a KB-nak. Utolsó levele május 26-i keltezésű, szintén a Központi Bizottságnak. "Alulírott arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát, hogy a Nagy Imre-ügy bírósági kivizsgálatát szorgalmazza. A történelmi vizsgálatok már folynak. Az 1958. évi ítélet a harmincegy esztendeje, az akkori jogi és törvényszerűen folyt le (sic!). Kérem, vizsgálják felül az ügyben saját szerepemet. Beleszóltam-e a vizsgálatok(ba), beleszóltam-e az ítéletbe stb. (...) Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt mondja ki. Ha nem vagyok, úgy kérem a Központi Bizottságot, hasson oda, szűnjenek meg a személyemet illető inszinuálások, célozgatások. Fáradságukat előre köszönöm. Elvtársi üdvözlettel: Láttam: Kádár János. Ui. A levelet a feleség írja." (349/b és 350. dokumentum, 679-680. o.)

Erre már nem került sor. Kádár János abban az órában halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróságon megkezdődött Nagy Imre posztumusz rehabilitációs tárgyalása.

Mink András

Osiris, 2002; 871 oldal, 4800 Ft

szerző
Mink András
publikálva
2002/23. (06. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...