„Kezembe vettem egy magyar versantológiát”

Több mint 25 éve független és 15 éve az Európai Unió tagja Észtország, Lettország és Litvánia, de ahogy más, egykori szovjet tagköztársaságok esetében, itt is összemosódnak a dolgok, noha nagyon is különböző népekről van szó. Elég csak a nyelvet megvizsgálni, és kapásból leválaszthatjuk a finnugor eredetű észtet, a lett és a litván viszont attól különleges, hogy az indoeurópai nyelvcsaládban csupán e két nyelv alkotja az ún. balti nyelvcsoportot.

Minden bizonnyal a nyelvrokonságnak, no meg a Budapesten 1996 óta működő Észt Intézetnek köszönhető, hogy az észt irodalom gyakrabban szerepel a hazai kiadók kínálatában, de még így sincs annyira „felülreprezentálva”, hogy ki lehetett volna hagyni a múlt héten megtartott Balti Költészeti Fesztiválról, amelyet a Szépírók Társasága rendezett észt, lett, litván és hazai költők közreműködésével. „A magyarról mondják, hogy egymaga áll szláv népek tengerében, de ugyanez elmondható a balti státusú nyelvekről is, ezért azt szeretnénk, hogy ha ez a lelki-kulturális szomszédság erősödne – mondta a kétnapos rendezvény megnyitóján a társaság elnöke, Szkárosi Endre, külön kiemelve, hogy a fesztivállal a tavaly elhunyt irodalomtörténészre, Bojtár Endrére emlékeznek, aki Szkárosi szerint „maga volt a baltisztika, óriási eredményeket ért el, és a vállán vitte ezt az ügyet”.

„A baltisztika eredetileg az a nyelvészeti tudományág, amelyik a lettel és a litvánnal foglalkozik, de tágabb értelemben idetartozik e népek történelmének és kultú­rájának a tanulmányozása is. Ő mindezzel foglalkozott, mert ahogy mondta, »ha az ember a kis nyelvek irodalmát tanulmányozza, egymaga kénytelen mindent megcsinálni«” – méltatta a tudós munkásságát egykori tanítványa, Laczházi Aranka hozzátéve, hogy Bojtár írta – noha autodidakta módon tanult meg lettül és litvánul – az első litván nyelvkönyvet és a 80 ezer szócikket tartalmazó nagyszótárt is, de írt könyvet a litván történelemről és irodalomról is. „Ő volt az első, aki e nyelveket megismerve eredetiből fordított, ő maga prózát, a verseknek pedig a nyersfordítását készítette el” – jegyezte meg az ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézetének munkatársa, azt már mi tesszük hozzá, hogy Bojtár Endre ez utóbbi tevékenysége abszurd epizódokban is bővelkedett, a szocializmus éveiben ugyanis e nyersfordítások közül nem egy a Szovjet Irodalom című folyóiratnak készült. „Minden hónapban iszonyú mennyiségű verset is meg kellett jelentetniük. Az üzbégtől kezdve a litvánig. Különböző tematikus számok voltak, meg nemzeti számok. Fölhívtak telefonon, hogy itt van ezer sor vers. Le kell fordítani, egy hét múlva kérem szállítani, Tandorival már megbeszéltük, várja a nyersfordítást. És akkor jött hozzám az ezer sor vers. Lenyerseltem egy nap alatt. Ment Tandorihoz. Dezső lefordította két nap alatt. És ez így ment éveken át” – mondta egy 2008-ban megjelent interjúban Bojtár, külön is kiemelve, hogy a folyóirat jelentős példányszámban jelent meg, de senki nem olvasta, „értelmetlen papírhalmazok voltak”.

Persze azóta eltelt 30–40 év, a szovjet irodalom szókapcsolat értelmét vesztette, és a szocializmus építésében fáradozó balti írók és költők rég eltűntek a süllyesztőben. Az egykor lesajnált tagköztársaságokban ma már euróval fizetnek, és az átlagos életszínvonal is magasabb, mint nálunk, nem beszélve a demokráciáról… Ráadásul ma már jelentős szerzőkből sincs hiány a Baltikumban. A litván Saulius Tomas Kond­rotas A kígyó pillantása című műve komoly nemzetközi sikereket ért el, az észt Jaan Kaplinski neve pedig legalább olyan gyakran bukkan fel a Nobel-díj várományosai között, mint Nádas Péteré. És igaz ugyan, hogy az észt nyelvet csak 1,4 millióan, a lettet 1,9 millióan, a litvánt 3 millióan beszélik, de az egy főre jutó írók, költők száma jóval az átlag fölötti.

 

Színpadon a költők

A Balti Költészeti Fesztivál első napjának első fellépőjéről, az észt Maarja Kangróról azt írták a fesztiválra megjelent, háromnyelvű, Mind túl vagyunk a határon című antológiában (letölthető a Szépírók Társasága honlapjáról – a szerk.), hogy „szövegeiben a mindennapi szexizmust, a korlátoltságot vagy az előítéleteket kíméletlenül jelenti meg”. Budapesti fellépésén #astutagasi feliratú pólót viselt, a kifejezés nagyjából azt jelenti: Lépj vissza! Ez most az észt kormányfő elleni nagyszabású civil tiltakozás jelszava, mivel Jüri Ratas miniszterelnök összebútorozott a költő szerint neonáci Észt Konzervatív Néppárttal. De Kangro mégsem Tallinnra fókuszált. Orbán Viktort megemlítve, verseit azoknak a magyar olvasóknak címezte, akik gyűlölik az autokráciát, bár nemcsak Orbán neve hangzott ismerősen Kangro fellépésén: „Kezembe vettem egy magyar versantológiát, / és véresre haraptam a nagyujjam. / Nem számítottam ennyi vérre: / Nagy, piros folt maradt / Weöres Sándor képén / Ijedten tettem vissza a kötetet” – írta Donor című versében (ford.: Márkus Virág), amelyből az is kiderül, hogy még csak ilyen „kevéske vért ontott a kultú­rá­ért”, pedig ontana többet is, „ha lenne rá igény”.

De nekünk, nézőknek ma már az efféle bátor kiállás is revelációként hatott, hiszen a hazai gyakorlat alapján egy-egy irodalmi est résztvevői legfeljebb annyit bírnak kinyögni, ha a kormány, a nagykövetség vagy a kulturális intézet támogatja a fellépést – miként most a balti költőkét –, hogy „igyekszem távol tartani magam a politikától”. Ennek ellenére érdemes volt eljátszani gondolattal, milyen lenne, ha egy magyar költő külföldi vendégszereplése alkalmával „Orbán, takarodj!” feliratú pólóban állna színpadra, neo­nácinak nevezve a nemzeti együttműködés rendszerét.

A „magyar vonatkozásoktól” akkor sem szabadulhattunk, amikor a lett Inga Gaile mondta verseit. „Anyád mögött lett férfiak légiói, / akik készek megvédeni a koszorút és a becsületet, / a koszorúk mögött néptáncegyüttesek jönnek – / a Ligo, a Bársonyvirágok és a Keresztre feszítem / a gonosz buzit, / a buzi mögött jön egy buzi és még egy buzi, (…) és eljön a 2050. évi dalosünnep” – szavalta A határon túl című versét (ford.: Tölgyesi Beatrix) a 43 éves költőnő, különben a lett Pen Club elnöke – és erről persze egyből az ugrott be, hogy a magyaré meg Szőcs Géza.

A litván Giedrė Kazlauskaitė költészete is a vérontást járta körül, de sokkal egyértelműbben. „A világ kezdetétől az idők végezetéig szenvednünk kell. / Így is történt, mindennap felhevített tűkkel böködnek / a körmeink alatt; a Hentes utcában, / amely zsidó gyerekek jajongásától hangos, / és ahol most a szerkesztőségünk van, egykor / jól megfent kések villogtak – írja a Beszélgetés Vilnius Gáonjával című versben (ford.: Tölgyesi Beatrix), de a súlyos tartalom szerencsére nem párosult „váteszi hozzáállással”, „zsenitudattal” vagy egyéb zavaró tényezőkkel.

Persze ugyanezt mind a nyolc fellépőről elmondhatnánk. A fesztivál két napján mindenre nyitott, szabad és független fiatal embere­ket láthattunk, és ez még úgy is igaz, hogy többségük betöltötte a negyvenet. Sőt Szergej Tyimofejev jövőre már ötven lesz. Lett költőnek tartja magát, bár orosz nemzetiségű és oroszul ír. Az Óvilág című versében (ford.: Krasztev Péter) ezt: „… Leharcolt Opelek / és Volkswagenek behorpadt kasznival és / szétúszó rozsdafoltokkal vonulnak az országban – / egyik konvoj a másik után. És öregek is összecsődültek / az egész világból, mindenhonnan ide gyűjtötték a felesleges / öregeket, akik boldogan köhécseltek bele cérnakesztyűjükbe”.

 

„Rovásukra”

A nyolc külföldi vendég mellett (a felsoroltakon túl az észt Kristiina Ehin és Kalju Kruusa, a lett Krišjānis Zeļģis, a litván Marius Burokas) nyolc magyar költő is színpadra léphetett, amivel nem is lett volna baj, ha az esemény nem a Balti Költészeti Fesztivál címet viseli. Így azonban – és ez nem minősítés – a vendégek „rovására” mondták verseiket, sőt, ha összeadjuk a színpadon töltött időt, nekik talán több is jutott, mint a baltiaknak. Ami azért volt rossz, mert így tényleg csak annyit tehettek a fellépők, hogy elmondták három-három versüket, így aki nem jutott hozzá a már említett antológiához, még azt a rövid életrajzot sem olvashatta, ami talán Wikipédia-szócikknek is kevés. Mindenképpen szerencsésebb lett volna kizárólag a külföldi vendégekre fókuszálni, mert jobb lett volna, ha a versek mellett elmondják azt is, hogy honnan jöttek, ha beszélhettek volna a balti vagy a balti–magyar hasonlóságokról és különbségekről – bármiről, ami hozzájuk köthető. Már csak azért is, mert a versek alapján egy eredeti, szinte teljesen ismeretlen világba nyerhettünk betekintést. És persze szívesen meghallgattuk volna a fordítókat is, akik inkább csak nézőként voltak jelen.

Közjáték a PIM-ben

 

A fesztivál második napján „Kis nyelvek” egymás közt fordítva címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezték meg azt a „nyilvános műhelyt”, amelyre a balti költők is hivatalosak voltak. Elsőként Ádám Anikó a Műfordítók Egyesülete nevében tartott előadást a hazai helyzetről, a műfordítás nehézségeiről és a műfordítók szerény javadalmazásáról, amit Szabó Zsuzsa szerkesztő a hazai fesztiválsikerekről, a magyar irodalom nemzetközi elismertségéről szóló felszólalása egészített ki. Rácz Péter, a Magyar Fordítóház Alapítvány elnöke a balatonfüredi alkotóműhely működéséről beszélt, de Pál Dániel Levente, a PIM „külügyi és irodalmi exportügyi tanácsadója” – aki egyúttal a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja – is szót kapott, hogy a múzeum kebelén belül létrejövő Petőfi Irodalmi Ügynökség koncepcióját körvonalazza, ami egyelőre ígéretek sokasága. A program szerint a négy expozé után kezdődött volna a „nyilvános műhelymunka”, de ez már csak azért sem tudott kibontakozni, mert a felszólalók közül senkinek nem volt köze a baltisztikához, balti költészethez, és az észt, lett, litván műfordítások műhelytitkait sem ismerhették. Nem csoda, hogy az elhangzottakat a balti költők csak azzal egészítették ki, hogy röviden elmondták, hogy az országukban milyen lehetőségei, fórumai vannak a műfordítóknak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Három Holló, szeptember 18–19.