Minden bizonnyal a nyelvrokonságnak, no meg a Budapesten 1996 óta működő Észt Intézetnek köszönhető, hogy az észt irodalom gyakrabban szerepel a hazai kiadók kínálatában, de még így sincs annyira „felülreprezentálva”, hogy ki lehetett volna hagyni a múlt héten megtartott Balti Költészeti Fesztiválról, amelyet a Szépírók Társasága rendezett észt, lett, litván és hazai költők közreműködésével. „A magyarról mondják, hogy egymaga áll szláv népek tengerében, de ugyanez elmondható a balti státusú nyelvekről is, ezért azt szeretnénk, hogy ha ez a lelki-kulturális szomszédság erősödne – mondta a kétnapos rendezvény megnyitóján a társaság elnöke, Szkárosi Endre, külön kiemelve, hogy a fesztivállal a tavaly elhunyt irodalomtörténészre, Bojtár Endrére emlékeznek, aki Szkárosi szerint „maga volt a baltisztika, óriási eredményeket ért el, és a vállán vitte ezt az ügyet”.
„A baltisztika eredetileg az a nyelvészeti tudományág, amelyik a lettel és a litvánnal foglalkozik, de tágabb értelemben idetartozik e népek történelmének és kultúrájának a tanulmányozása is. Ő mindezzel foglalkozott, mert ahogy mondta, »ha az ember a kis nyelvek irodalmát tanulmányozza, egymaga kénytelen mindent megcsinálni«” – méltatta a tudós munkásságát egykori tanítványa, Laczházi Aranka hozzátéve, hogy Bojtár írta – noha autodidakta módon tanult meg lettül és litvánul – az első litván nyelvkönyvet és a 80 ezer szócikket tartalmazó nagyszótárt is, de írt könyvet a litván történelemről és irodalomról is. „Ő volt az első, aki e nyelveket megismerve eredetiből fordított, ő maga prózát, a verseknek pedig a nyersfordítását készítette el” – jegyezte meg az ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézetének munkatársa, azt már mi tesszük hozzá, hogy Bojtár Endre ez utóbbi tevékenysége abszurd epizódokban is bővelkedett, a szocializmus éveiben ugyanis e nyersfordítások közül nem egy a Szovjet Irodalom című folyóiratnak készült. „Minden hónapban iszonyú mennyiségű verset is meg kellett jelentetniük. Az üzbégtől kezdve a litvánig. Különböző tematikus számok voltak, meg nemzeti számok. Fölhívtak telefonon, hogy itt van ezer sor vers. Le kell fordítani, egy hét múlva kérem szállítani, Tandorival már megbeszéltük, várja a nyersfordítást. És akkor jött hozzám az ezer sor vers. Lenyerseltem egy nap alatt. Ment Tandorihoz. Dezső lefordította két nap alatt. És ez így ment éveken át” – mondta egy 2008-ban megjelent interjúban Bojtár, külön is kiemelve, hogy a folyóirat jelentős példányszámban jelent meg, de senki nem olvasta, „értelmetlen papírhalmazok voltak”.
Persze azóta eltelt 30–40 év, a szovjet irodalom szókapcsolat értelmét vesztette, és a szocializmus építésében fáradozó balti írók és költők rég eltűntek a süllyesztőben. Az egykor lesajnált tagköztársaságokban ma már euróval fizetnek, és az átlagos életszínvonal is magasabb, mint nálunk, nem beszélve a demokráciáról… Ráadásul ma már jelentős szerzőkből sincs hiány a Baltikumban. A litván Saulius Tomas Kondrotas A kígyó pillantása című műve komoly nemzetközi sikereket ért el, az észt Jaan Kaplinski neve pedig legalább olyan gyakran bukkan fel a Nobel-díj várományosai között, mint Nádas Péteré. És igaz ugyan, hogy az észt nyelvet csak 1,4 millióan, a lettet 1,9 millióan, a litvánt 3 millióan beszélik, de az egy főre jutó írók, költők száma jóval az átlag fölötti.
Színpadon a költők
A Balti Költészeti Fesztivál első napjának első fellépőjéről, az észt Maarja Kangróról azt írták a fesztiválra megjelent, háromnyelvű, Mind túl vagyunk a határon című antológiában (letölthető a Szépírók Társasága honlapjáról – a szerk.), hogy „szövegeiben a mindennapi szexizmust, a korlátoltságot vagy az előítéleteket kíméletlenül jelenti meg”. Budapesti fellépésén #astutagasi feliratú pólót viselt, a kifejezés nagyjából azt jelenti: Lépj vissza! Ez most az észt kormányfő elleni nagyszabású civil tiltakozás jelszava, mivel Jüri Ratas miniszterelnök összebútorozott a költő szerint neonáci Észt Konzervatív Néppárttal. De Kangro mégsem Tallinnra fókuszált. Orbán Viktort megemlítve, verseit azoknak a magyar olvasóknak címezte, akik gyűlölik az autokráciát, bár nemcsak Orbán neve hangzott ismerősen Kangro fellépésén: „Kezembe vettem egy magyar versantológiát, / és véresre haraptam a nagyujjam. / Nem számítottam ennyi vérre: / Nagy, piros folt maradt / Weöres Sándor képén / Ijedten tettem vissza a kötetet” – írta Donor című versében (ford.: Márkus Virág), amelyből az is kiderül, hogy még csak ilyen „kevéske vért ontott a kultúráért”, pedig ontana többet is, „ha lenne rá igény”.
De nekünk, nézőknek ma már az efféle bátor kiállás is revelációként hatott, hiszen a hazai gyakorlat alapján egy-egy irodalmi est résztvevői legfeljebb annyit bírnak kinyögni, ha a kormány, a nagykövetség vagy a kulturális intézet támogatja a fellépést – miként most a balti költőkét –, hogy „igyekszem távol tartani magam a politikától”. Ennek ellenére érdemes volt eljátszani gondolattal, milyen lenne, ha egy magyar költő külföldi vendégszereplése alkalmával „Orbán, takarodj!” feliratú pólóban állna színpadra, neonácinak nevezve a nemzeti együttműködés rendszerét.
A „magyar vonatkozásoktól” akkor sem szabadulhattunk, amikor a lett Inga Gaile mondta verseit. „Anyád mögött lett férfiak légiói, / akik készek megvédeni a koszorút és a becsületet, / a koszorúk mögött néptáncegyüttesek jönnek – / a Ligo, a Bársonyvirágok és a Keresztre feszítem / a gonosz buzit, / a buzi mögött jön egy buzi és még egy buzi, (…) és eljön a 2050. évi dalosünnep” – szavalta A határon túl című versét (ford.: Tölgyesi Beatrix) a 43 éves költőnő, különben a lett Pen Club elnöke – és erről persze egyből az ugrott be, hogy a magyaré meg Szőcs Géza.
A litván Giedrė Kazlauskaitė költészete is a vérontást járta körül, de sokkal egyértelműbben. „A világ kezdetétől az idők végezetéig szenvednünk kell. / Így is történt, mindennap felhevített tűkkel böködnek / a körmeink alatt; a Hentes utcában, / amely zsidó gyerekek jajongásától hangos, / és ahol most a szerkesztőségünk van, egykor / jól megfent kések villogtak – írja a Beszélgetés Vilnius Gáonjával című versben (ford.: Tölgyesi Beatrix), de a súlyos tartalom szerencsére nem párosult „váteszi hozzáállással”, „zsenitudattal” vagy egyéb zavaró tényezőkkel.
Persze ugyanezt mind a nyolc fellépőről elmondhatnánk. A fesztivál két napján mindenre nyitott, szabad és független fiatal embereket láthattunk, és ez még úgy is igaz, hogy többségük betöltötte a negyvenet. Sőt Szergej Tyimofejev jövőre már ötven lesz. Lett költőnek tartja magát, bár orosz nemzetiségű és oroszul ír. Az Óvilág című versében (ford.: Krasztev Péter) ezt: „… Leharcolt Opelek / és Volkswagenek behorpadt kasznival és / szétúszó rozsdafoltokkal vonulnak az országban – / egyik konvoj a másik után. És öregek is összecsődültek / az egész világból, mindenhonnan ide gyűjtötték a felesleges / öregeket, akik boldogan köhécseltek bele cérnakesztyűjükbe”.
„Rovásukra”
A nyolc külföldi vendég mellett (a felsoroltakon túl az észt Kristiina Ehin és Kalju Kruusa, a lett Krišjānis Zeļģis, a litván Marius Burokas) nyolc magyar költő is színpadra léphetett, amivel nem is lett volna baj, ha az esemény nem a Balti Költészeti Fesztivál címet viseli. Így azonban – és ez nem minősítés – a vendégek „rovására” mondták verseiket, sőt, ha összeadjuk a színpadon töltött időt, nekik talán több is jutott, mint a baltiaknak. Ami azért volt rossz, mert így tényleg csak annyit tehettek a fellépők, hogy elmondták három-három versüket, így aki nem jutott hozzá a már említett antológiához, még azt a rövid életrajzot sem olvashatta, ami talán Wikipédia-szócikknek is kevés. Mindenképpen szerencsésebb lett volna kizárólag a külföldi vendégekre fókuszálni, mert jobb lett volna, ha a versek mellett elmondják azt is, hogy honnan jöttek, ha beszélhettek volna a balti vagy a balti–magyar hasonlóságokról és különbségekről – bármiről, ami hozzájuk köthető. Már csak azért is, mert a versek alapján egy eredeti, szinte teljesen ismeretlen világba nyerhettünk betekintést. És persze szívesen meghallgattuk volna a fordítókat is, akik inkább csak nézőként voltak jelen.
| Közjáték a PIM-ben
A fesztivál második napján „Kis nyelvek” egymás közt fordítva címmel a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezték meg azt a „nyilvános műhelyt”, amelyre a balti költők is hivatalosak voltak. Elsőként Ádám Anikó a Műfordítók Egyesülete nevében tartott előadást a hazai helyzetről, a műfordítás nehézségeiről és a műfordítók szerény javadalmazásáról, amit Szabó Zsuzsa szerkesztő a hazai fesztiválsikerekről, a magyar irodalom nemzetközi elismertségéről szóló felszólalása egészített ki. Rácz Péter, a Magyar Fordítóház Alapítvány elnöke a balatonfüredi alkotóműhely működéséről beszélt, de Pál Dániel Levente, a PIM „külügyi és irodalmi exportügyi tanácsadója” – aki egyúttal a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja – is szót kapott, hogy a múzeum kebelén belül létrejövő Petőfi Irodalmi Ügynökség koncepcióját körvonalazza, ami egyelőre ígéretek sokasága. A program szerint a négy expozé után kezdődött volna a „nyilvános műhelymunka”, de ez már csak azért sem tudott kibontakozni, mert a felszólalók közül senkinek nem volt köze a baltisztikához, balti költészethez, és az észt, lett, litván műfordítások műhelytitkait sem ismerhették. Nem csoda, hogy az elhangzottakat a balti költők csak azzal egészítették ki, hogy röviden elmondták, hogy az országukban milyen lehetőségei, fórumai vannak a műfordítóknak. |
Három Holló, szeptember 18–19.
