Könyv

Kiabálás a lichthofból

Kertész Imre: A néző

  • Sipos Balázs
  • 2016.04.30 13:03

Könyv

Kertész új kötete az 1991 és 2001 közötti naplójegyzeteit gyűjti egybe. Az 1961 és 1991 közötti időszakot végiggondolkodó Gályanaplót kronológiailag is, stilárisan is közvetlenül követő, de annak művészi színvonalát messze alulmúló feljegyzésekről van szó. Már csak A néző keletkezésével egy időben írt, szintén a nagy művek privát hordalékanyagából összeállított Valaki más című kötet megléte miatt sem világos, mi szükség volt A néző kiadására.

Ami esendő benne

 

A néző, akárcsak a Gályanapló, az Én-állítás egyszerre egzisztenciális és művészi, megoszthatatlanul személyes gyakorlatsora. Az utóbbit a Kádár-korszak egyik legjelentősebb etikai és esztétikai traktátusává emelte a sajátos kertészi írástechnika: a töredezett, körkörös, többnyire rendkívül absztrakt, paradox bölcsességekből építkező vallomásosság. A Gályanapló vallomásai az esztétika tüzében végzett etikai tisztítógyakorlatok. Kíméletlenül gunyoros, szofista antifilozófia – az ellenállás iskolapéldája a magyar gondolkodás legnagyobb figurái közül is többeket felemésztő, kilátástalan világban. A Gályanaplóban morális és egzisztenciális kérdés, hogy képes-e a beszélő önmaga autentikus, a világtól érintetlen, titokzatos képmásának kiállítására. A gályázásba csak olykor, fuvallatszerűen szabadul be a külvilág. Ilyenkor felszikrázik a derű: a fák a távolban, egy alak a villamoson, egy szigligeti éjszaka, csöndes séta a hóban. Hogy aztán a boldogság felett érzett romantikus bűntudattal térjen vissza önmagához, ebbe a sűrű, keserű, sötét magányba, s rója tovább önmagába hurkolódó, fojtogató köreit a gondolatai teremtette „roppant tájon, ahol lehetetlenség kiismernünk magukat” (Wittgenstein, éppen Kertész fordításában).

A néző nem a Gályanapló nagyvonalúan önpusztító módján megterhelő. A nézőt többnyire olyan érzés olvasni, mint egy magányos szomszéd lichthofon átszűrődő, olykor briliáns, máskor elkeserítően rosszhiszemű dühöngését kihallgatni.

Mielőtt idézetekkel igyekeznék alátámasztani sommás ítéletem, szeretném jelezni, hogy A néző mélypontjait választottam ki. A szöveg ugyan telis-tele van a rögtön idézendőknél nem sokkal ízlésesebb szövegrészekkel, ezek mellett azonban tartalmaz jó néhány, Kertészre jellemzően mélyenszántó meglátást is. Ezeknél a bölcselkedéseknél is fontosabbak az első felesége haldoklását és halálát jelen időben végigkövető, Kertész magánéleti prózájának legszebb pillanataihoz méltó bejegyzések. A mintegy huszonöt-harminc oldalon átnyúló, sok romlásról és kevés, akkor is csak minimális reménnyel kecsegtető javulásról beszámoló passzusok során a szöveg beszélője levedli a közhelyes önsajnálat manírjait, és – végre – egy másik emberi lényre figyelő, a társ leépülésén és fájdalmán megrendült, a saját szánalmas tehetetlenségén dühöngő figuraként jelenik meg. Kertész egyik legfőbb kérdése az „élni vagy írni?” ekkor, a haldoklás végigkövetésekor konkrét jelentéssel töltődik meg, s a napló életre kel. A lelki restség és a depresszió nem a saját életmű megalkotását, hanem a társ megsegítését akadályozza, a boldogságra való képtelenség pedig nem a művészi alkotás patetikus előfeltételét, hanem a közös boldogságra és az élet megosztására való képtelenséget, a szeretetre való alkalmatlanság feletti kétségbeesést takarja. Végre beláthatóvá válik az is, miféle egzisztenciális problémát okoz Kertész számára az életműve lényegét alkotó, hiperreflektált öntudat. Érzi, hogy a folyamatos önvizsgálat és állandó kételkedés miatt az empátiája minduntalan leblokkol. Képtelen az önmagától elvártak teljesítésére, mert saját magát, önnön távolságtartó, az önanalízisre trenírozott lényét kellene felszámolnia a helyt­állás érdekében. Ezeken az oldalakon mutatkozik meg a cinikusan gunyoros beszélő megejtő, mert ismerősen emberi, kisszerűségében is méltóságteljes szeretetéhsége és szeretetre való képtelensége. Akkor járunk el igazságosan, ha az alábbi szövegrészeket az ebből a történetből kirajzolódó esendő figurát szem előtt tartva olvassuk. Ami nem egyszerű.

 

Sáremberek között

 

Kertész észjárása – akárcsak a számára példamutató gondolkodók, Schopenhauer, Wagner, Spengler vagy az Ecce Homo Nietzschéje, a Doktor Faustus Thomas Mannja – meglehetősen sötét világot körvonalaz. Ezek az észjárások keveset tudnak a felszabadultságról, az odaadásról, a művészet tragédián túli regisztereiről vagy a másik iránti figyelemről, de döbbenetesen sokat tudnak bűnről és bűntudatról, hűségről és árulásról, szorongásról és halálról, és mindenütt politikai és kulturális hanyatlást vizionálnak. Kertész esetében a tömegemberek okozta fertő („ürülék és pusztulás”) legkésőbb a hatvanas évek óta tart, nem csillapul, sőt, mindig akkor tűnik a legelvetemültebbnek, a legalpáribbnak, a leginkább visszataszítónak, amikor a beszélő éppen szóba hozza.

A következő bejegyzés a délszláv háború idejéből idéz fel egy történetet. „…politikai programba csöppentem: egy sátorponyva alatt a szélben, az esőben egy, a múltból itt maradt, ismert kommunista figura tartotta pacifista szónoklatát; húsz-harminc ember gyűlt össze a téren. Ez a kopasz kis zsidó szónoklás közben öngerjesztéssel hirtelen indulatba jön, s tekeregni kezd, mint egy kígyó vagy mint egy giliszta inkább, amelyre ráléptek. Valaki megjegyzi mellettem: minden mozdulatával Karl
Liebknechtet utánozza. Undorító fráter lehetett. A kommunista stílus, ez a szabadjára engedett rabszolgaindulat; a legrosszabb fajta a rabszolgák, a magukat proletárnak álcázó, megfeneklett kis értelmiségiek indulata. Ők azok, akiket minden formában megtalálni, ők a nácik és a gyilkos pacifisták is, ők a modern civilizáció hajóján rohangáló patkányok, amelyek szétrágják a tartóköteléket, az eresztékeket és mindent, ami rágható és pusztítható, amíg a hajó el nem süllyed. (Talán ők voltak Rómában az első keresztények, amíg azután az ügyes politikusok és egyházalapítók fel nem építették rajtuk, e hústömegen, az uralmukat? De nem, hisz abban mégiscsak volt valami nagy kreativitás, míg ezek itt az ideológiáikkal csak pusztítani tudnak.)” A szavak önfeledt karneváljában náci és zsidó, kommunista és gyilkos pacifista (!), keresztény, kígyó és hústömeg tetszőlegesen behelyettesíthető lesz egymással; az előző évszázadok összes borzalmas kreatúrája, a mindenkori paranoiások fő célpontjai mind összegyűlnek ebben a mitikus Gonosz megtestesítőiről szőtt vízióban.

A beszélő a kilencvenes évek „tömegembereivel” (A néző további terminus technicusai szerint ún. sáremberekkel, patkányokkal, hangyaemberekkel, majmokkal) szemben néha egészen megbocsátó hangot üt meg: „mindenkinek tudnia kell a maga bűnét, s elvállalnia annyit, amennyit elvállalni képes; a legtöbben semmit sem fognak vállalni, s ebben nem szabad őket háborgatni. Ezek az emberek azonban a saját életükből sem kérnek részt, mert gyengék és gyávák ahhoz, hogy megéljék az életüket és a halálukat, az emberi sorsot; ezek az emberek… eltűnnek nyomtalanul, csupán néhány fizikai-biológiai törvény­szerűség­nek köszönve a létüket, mint ahogyan felbukkantak.” Megtudjuk, hogy „valami gépi és high-tech hangyatársadalom van kialakulóban, amelynek talán valamiféle spártai morálja lesz.” Nem tagadva, hogy bőven van baj a késő kapitalizmussal, mégiscsak meglepő arról olvasni, hogy a romlás pont most tetőzik. Ha egyszer most bújnak elő a sár- és hangyaemberek, mégis kik csinálták a holokausztot? A válasz nietzschei: „Nem a kiválóak, az életrevalók gyilkolnak és rombolnak – mert ők, a szőke bestiák, az übermenschek erre nem képesek: a szürke bestiák gyilkolnak, mert ők viszont egyébre se képesek.” Őrült érvelés.

Ráadásul Kertész meghökkentő meglátása szerint az sem zárható ki, hogy a pokol nem Auschwitz, hanem a kilencvenes évek közepének Budapestje. Amit a következő tanulságos történettel nyomatékosít. A Városmajorban járó-kelő elbeszélő fejéről egy esős, kora tavaszi délutánon lesodorja a kalapot a szél. Ahogy utánanyúl, ő maga is megbillen, majdnem elesik. A kép békességét a közelben csoportosuló munkások ördögi kacaja szaggatja szét: „Valóban mulatságos látvány lehettem, s hogy mulatságos látvány lett belőlem, az nagyjából az ő tevékenységük eredménye volt, mondhatni, a sáremberek szervezte sárélet sározott be engem is, egy idő után, ha engedek, kétségtelenül sárrá változtat. S miközben szemérmetlenül mulattak, arra kellett gondolnom, mekkora mulatságot okozna nekik, ha láthatnák kifordulni a beleimet, ha megvakíthatnának, ha férfiak végbelébe, nők hüvelyébe gumibotot nyomhatnának stb., tehát amikkel az ilyen sáremberek a sár mélyén, midőn az egész világot sikerül nekik ideig-óráig sárrá változtatni, szórakozni szoktak.”

Lehetne még ilyeneket idézni a kötetből. Szeretném jelezni, hogy érzésem szerint nem pusztán a mondatok alpári stílusa a fájdalmas, hanem az egész gondolatmenet közhelyessége. Fájdalmas, hogy a kívüllétét felsőbbrendűségre cserélő beszélő képtelen akárcsak a Városmajoron végigsétálni anélkül, hogy a sáremberek végbelekben turkászásáról fantáziálna; hogy milyen reflexszerűen nyúl a paranoia mindenkori retorikai eljárásaihoz – a másik a hibás, a másik a kártékony, a másik a rossz –; hogy önmaga artikulálásakor mennyire elkoptatott és kiszámítható, régről ismert narratív sémákra épít.

A kertészi írástechnikának ellenségekre, hanyatlásra, s – talán legfőképp – hatalmas kudarcokra van szüksége. Úgy gondolom, ez észveszejtően tragikus, de nem nagyszabásúan, wagneri, heideggeri, spengleri módon heroikus. Úgy tragikus, mint a nap mint nap megélt, apró-cseprő, nyomorúságos kis elbukásaink, a szeretetlenségünk, úgy tragikus, mint a depresszió, az empátiahiány és a mindennapi, művészileg megénekelhetetlen semmi kis magányaink.

Magvető, 2016, 320 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk