Mégis, bátor lépésnek tűnik, hogy az ötödiket magánúton, vagyis az általa alapított Okapi Press gondozásában adta ki, a terjesztést pedig egy saját webshopra, valamint a különböző fellépéseire és néhány független könyvesboltra korlátozta. Tudjuk: kiadóhoz tartozni olyasfajta szellemi hátteret és műhelymunkát jelent, amely sok tekintetben hatással lehet egy-egy életmű alakulására, és a legkevésbé sem tekinthető magától értetődőnek. (A Jelenkortól való távozás körülményeiről lásd a szerzővel készült interjúnkat: „Természetesen nem értitek”, Magyar Narancs, 2024. szeptember 18.)
Ahogy az online kommunikáció terei és formái, úgy az eddigi életmű megítélésének szélsőségessége is jól látható nyomokat hagyott Simon Márton költészetében. „E könyv legfőbb haszna, / hogy mindenki büszke lesz miatta: / aki olvasta, az arra, / aki nem, az meg arra” – találjuk például a Nyitó vers rossz helyen című darabban, és közel sem ez az egyetlen megnyilvánulási helye a látványos metapoétikai gesztusoknak. Az írás folyamatára reflektáló, esetleg saját szövegszerűségüket hangsúlyozó szöveghelyek gyakran iróniától sem mentesek. Míg az imént idézett költemény arra figyelmeztet, hogy „ne keressük a szerzőt e versekben, / mert nincs ott, // nem tudni, merre van pontosan, / elcsászkált”, egy későbbi szövegben ezt olvashatjuk: „A versekről mindig is / azt gondoltam, / kizárólag // azzal kezdődhetnek, / hogy / én, // viszont azt sosem értettem, / ezen az énen / hogy érthet bárki a világon / engem.”
Könnyű telítődni a hasonló fordulatokkal, egy idő után pedig az is feltűnővé válik, hogy a nagy ívűnek induló szerkezetek végül rendre dekonstruálódnak, az összetettebb képek szinte kényszeresen kerülnek idézőjelbe („így nevetgél magán az unatkozó pokol, / gondolja, / ez nem egy életbölcsesség volt, / tegyétek le a tollat, gondolja”). A versek nagy része ugyanis olyan beszélővel dolgozik, aki nem mer kikezdhetetlennek tetsző állításokat tenni, és bár igényelné őket, próbálja távol tartani magát a nagy érzelmektől. Az ebből fakadó feszültségek láthatóvá tétele mindenképpen a kötet nagy erényei közé tartozik. Talán nem is lehetne pontosabban jellemezni mindennapi társalgásainkat, különösen az érzelmeink, gondolataink kifejezésének módját és kereteit alapvetően meghatározó internetes megnyilvánulásainkat, mint a könyv első, Post fake című ciklusának jól elhelyezett, esszencializáló erejű, magányos sorával: „Végül úgyis visszaszívunk mindent.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
