Konrád a kötetben az európai integráció szorosabbá tétele mellett érvel, kétségek nélkül, egyértelműen és kizárólagosan pozitívnak látja, láttatja az EU jelenlegi szerepét és általa elképzelt jövőjét - de ez csak a könyv egyik vonulata. Ugyanilyen fontossá válik benne a mai magyarországi politikai helyzetre való reflektálás, illetve a történeti perspektíva érvényesítése: ebből a szempontból egy átfogó, már-már lírai áttekintés e kötet mindarról, amit a homo politicus fontosnak tekint ma elmondani a jelenről és a múltról.
Az esszé műfaja nem jellemzi pontosan a száznegyvenhat rövid fejezetből összegyúrt szövegfolyamot, hiányzik belőle annak tágassága, kísérletező kedve. Saját meghatározása szerint "egy idős ember kaparászása a saját tudatában", nyilvános töprengés. Ennek megfelelően igen csapongó, gyakoriak az ismétlések, egy-egy témához gyakran ugyanazokkal a szavakkal tér vissza. Ez nem feltétlenül lenne baj, az már sokkal inkább, hogy a felvetett témákat (találomra néhány példa: nacionalizmus, szolidaritás, humanizmus) majdnem mindig annyira általános fogalmak segédletével tárgyalja, hogy megfoghatatlanok maradnak: sem vitára, sem továbbgondolásra nem csábítanak. Persze a töprengőnek szíve joga, hogy akár saját gondolataiba gabalyodva, akár monomániásan ismételgetve érveit csak beleegyező hümmögésre tartson számot, ám ez akkor is az olvasó diszkomfortérzéséhez vezet, ha történetesen egyetért a tételeivel.
Konrád számára kiemelten fontos az írástudók felelőssége, a humán értelmiség szerepe: nosztalgiával tekint vissza arra az időre, amikor meghatározó, irányadó volt ez a pozíció, és nem látszik észrevenni, hogy ez ma már teljes anakronizmus: "A tizenkilencedik században az írók gondolták el a nemzeti kultúrákat. Most az a kihívás áll az írástudók előtt, hogy legyen elképzelésük az európai kultúráról." A humanista műveltség eszménye, az értelmiségi lét politikai energiává minősül, hiszen "az Európai Unió értelmiségi tudást feltételező építmény, és inkább olyan embereknek tetszik, akiknek legalább érettségi bizonyítványuk van, mert ezek talán megértik a föderáció ésszerűségét." Sőt odáig megy, hogy "az autonóm értelmiségeknek szellemi felügyelet alatt kell tartaniuk a nemzetállami kormányokat." Ezek szerint nincs más dolgunk, mint megvárni, míg ideér a felvilágosodás, és végre mi is belátjuk a szükségszerű lépéseket. Miközben egyfelől a politikai apátia, másfelől a nacionalista populizmus betetőződése jellemzi leginkább a magyar közéletet, nemcsak tévedésnek, de károsnak is tartom az olyan megállapításokat, mint hogy "a kevésbé művelt rétegek közéleti retorikája a nacionalizmus". Konrád újra és újra felhozott példái, a 20. századi diktatúrák történetei is pont ennek az ellenkezőjét bizonyítják.
Ezek a példák nagyon is élőek, hiszen első kézből gyűjtött élményeket a különböző diktatórikus rendszerek működéséről. Így foglalja össze sűrű életrajzát: "Tizenkét éves voltam, amikor a nemzetiszocializmust túléltem. Tizenöt éves voltam a kommunizmus erőteljes bevezetésének évében, együtt korosodtam vele, és ötvenhat éves voltam, amikor a rezsim kimúlt." A háborúskodás esélyének minimalizálását és - Konrád szerint - a szélsőséges ideológiák korlátozását jelképező Európai Unió ebből a perspektívából válhat feltétlenül támogatott politikai céllá - miközben a túlbürokratizált, évek óta válságban levő és a szélsőségek megfékezésére képtelen szervezetet érintő praktikus kérdések nem kerülnek elő.
Hasonló jelenséggel találkozunk a magyar politikai helyzet elemzésekor is. Konrád ugyanazokat az értékeket kéri számon, mint Európa egészén, azaz a biztonságot és a szabadságot. Ám a konföderáció eszményével szemben nálunk éppen ellentétes folyamatok zajlanak. "Ahogy Európa kettéosztása is rossz volt, úgy egy társadalom kettéosztása is rossz: oldódás nélküli, folyamatos, szóbeli polgárháború" - e kettéosztást pedig a jobboldal felelősségének tekinti. Bírálja Orbán Viktort és pártját a kompromisszumok kiiktatása, a "centrális erőtér" politikája, nacionalizmusa miatt, de kritikája inkább csak kompiláció az elmúlt évek ellenzéki publicisztikájának érvkészletéből, és könnyen össze lehet foglalni a 106. fejezet címével: Orbán és a kormány a probléma maga.
"Sokan reméljük, hogy a társadalom ezúttal is erősebb lesz, mint az állam" - így zárul a könyv. Miközben osztom a szerző reménykedését - és egy halvány kérdőjelet rajzolok az "is" fölé -, azt hiszem, ebből a mondatból azokat a szövegeket is sikerülhetett volna kibontani, amik ebből a könyvből sajnos hiányoznak. Amik nemcsak körülírják a jelenségeket, de az okokat is feltárják.
Európa, 2014, 232 oldal, 3290 Ft
