Könyv: Szólítson Jerrynek! (Joyce Maynard: Otthon a világban)

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lássuk, mitől is érdekes ennek az ötven felé járó amerikai nőnek az életrajza. Kizárólag attól, hogy valamikor az ősidőkben, tizenkilenc éves korában néhány hónapig együtt élt egy nagy emberrel, J. D. Salingerrel. És ezt most - a kilencvenes évek végén - megírta. Erre szerződött vele a kiadó, ez tette bestsellerré a könyvet Amerikában, ezért fordították le idegen nyelvekre.

Lássuk, mitől is érdekes ennek az ötven felé járó amerikai nőnek az életrajza. Kizárólag attól, hogy valamikor az ősidőkben, tizenkilenc éves korában néhány hónapig együtt élt egy nagy emberrel, J. D. Salingerrel. És ezt most - a kilencvenes évek végén - megírta. Erre szerződött vele a kiadó, ez tette bestsellerré a könyvet Amerikában, ezért fordították le idegen nyelvekre.

Salinger gyakorlatilag a negyvenes-ötvenes években hozta létre életművét; kultusza a hatvanas években alakult ki, és máig tartja magát, bár napjainkra némiképp megkopott a fénye. 1965-ben publikált utoljára (Hapworth), de e siralmas szöveg gyászos fogadtatása nyomán belátta, hogy akkor volt igaza, amikor a remeteséget választotta: a látványos kivonulás a média világából bárkit enigmatikus figurává tehet. Salinger a nyolcvanas években eskü alatt vallotta a bíróságon, hogy igenis, ír. Erre az ő szava az egyetlen bizonyíték, bár miért volna lehetetlen, hogy az évtizedek során ki tudott keveredni a Glass család nevű zsákutcából és sikerült megszabadulnia pöffeszkedő narrátorától, aki elviselhetetlenné tette a hangját. Kamaszként rajongtam érte, aztán soha többé nem jutott eszembe levenni a polcról azokat a régi Modern Könyvtár köteteket. Most Joyce Maynard ösztönzésére megtettem. A Zabhegyezőt nem mertem újraolvasni, a Franny és Zooeyt nem bírtam végig. A Kilenc történet meglepetésekkel szolgált. A híres Ilyenkor harap a banánhal megközelíthetetlenné vált: nem tudom többé nem belehallani azokat a régi vitákat, amelyeken a legmélyértelműbb elméleteket gyártották arról, hogy miért is lövi főbe magát Seymour. A másik kultikus darab (Alpári történet Esmének...) most határesetnek tűnt, dokumentumnak arról, ahogy a tehetséges prózaíró a "glassosodás" útjára lép. Tetszett viszont A nevető ember, és igazi fölfedezés volt a De Daumier-Smith kék korszaka, amelyre még csak nem is emlékeztem. Legszívesebben táviratoztam volna Salingernek: Gyere haza, Jerry, minden meg van bocsátva!

Valami ilyesmit tesz Joyce Maynard is a könyvében: megbocsát. Az igyekezet buzgó és őszinte,

az eredmény kétes

Amikor kiteríti az életét, látható, hogy többekkel van elszámolnivalója. Megbocsát a nővérének, a szüleinek (addigra már mindkettő halott), úgy tesz, mintha megbocsátana a volt férjének, de mivel elmaszatolja, hogy miért és hogyan jutott válságba a házasságuk, az olvasó arra gyanakszik, hogy ezt a traumát még nem sikerült feldolgoznia. És bármennyire győzködi is magát az ellenkezőjéről, nem tud megszabadulni a sötét keserűségtől, amelyet Salinger iránt érez.

Joyce angolszász apa és zsidó mama második gyerekeként született egy északi kisvárosban. Az apa irodalmat tanított egy jelentéktelen egyetemen, pedig festő szeretett volna lenni. Az anya irodalmat szeretett volna tanítani, de be kellett érnie a háziasszonyi szereppel; mellette női lapokba írogatott. Az apa sokat ivott, az anya kielégületlen volt, a család anyagi gondokkal küzdött. Írni tanították a gyerekeket, előbb az iskolai dolgozatokon csiszolták íráskészségüket, majd különféle diákpályázatokra nevezték be őket. Az elsőszülött szinte nagykorúvá válásának napján elmenekült otthonról, ettől fogva a kisebbikbe ölték minden vágyukat és ambíciójukat. Az éltanuló Joyce a legjobb egyetemek között válogathat (Harvard, Yale, Princeton), és középiskolás kora óta bombázza a magazinokat cikkeivel és tématerveivel. Így kapja meg a New York Times megbízását egy 3500 szavas cikkre arról, hogy milyen ma - 1972-ben - tizennyolc évesnek lenni Amerikában.

Visszatekintés címen megjelenik a dolgozat a szerző fényképével, és Joyce előtt megnyílik a siker, a karrier, az anyagi függetlenség útja, mindaz, amiről a szülei nem is álmodhattak. Az elsőéves Yale-hallgatót jobbnál jobb munkaajánlatokkal bombázzák a lapok, interjúkat kérnek tőle, és még a vágyak netovábbja - benne lenni a tévében - is elérhető közelségbe kerül.

De megjön J. D. Salinger levele. A nagy író figyelmével, majd barátságával tünteti ki a lányt, ellátja jó tanácsokkal, és óva inti mindattól, amire Joyce törekszik. Szó szót követ, és az ifjú sztárjelölt legközelebb arra eszmél, hogy a New York Timeshoz kötő megbízási szerződését, egyetemi ösztöndíját és egy évre kibérelt lakását hátrahagyva az isten háta mögött él összezárva egy ötvenhárom éves, mogorva és több mint bogaras férfival. A cornishi házban Salinger rigorózus életrendje, elvei, szokásai szerint mennek a dolgok. Iszonyatos ételek, minimális érintkezés a külvilággal, séták a birtokon, tévézés (furcsamód Salinger dobozfüggő) és régi fekete-fehér filmek vetítése. Meditáció, biokertészet, keleti és nyugati guruk olvasása, homeopátiás tanulmányok.

Tiltott ételek: minden húsfajta (kivéve a félig nyers bárányvagdalt), tojásétel, tejtermék, cukor (a barna is), növényi olaj, tészta, sült krumpli, paradicsom és - nem fogják elhinni - kenyér. Mert ezek mérgek, mint ahogy azzá válik az egészséges táplálék is, ha nem megfelelően készítik el. De a legfőbb undormány az alighanem az ördögtől való fagylalt.

És a gyereklány, aki már évek óta anorexiás, és a tartós éhezést szörnyű bűntudattal kísért bulimiás rohamok követik, hálásan tanulja el Jerrytől az önhánytatást ujjledugós módszerrel, ha "rossz" ételt evett. Szexuális életük pontosan annyira élvezetes és változatos, mint az étrendjük: Joyce szűzen érkezett és

szűzen távozik,

mivel a kapcsolatot egy év alatt sem sikerül elhálni. Bár Jerry ifjú korában nagy barátja volt a martininak, a marhasültnek és Manhattan felkapott táncos szórakozóhelyeinek, Joyce-nak már csak a puritán tanítás maradt, legyen szó evésről, szerelemről vagy irodalomról: csináld, ha/mert muszáj, de ne élvezd! Az írás gyötrelem, a világ nem ért meg, nincs gyanúsabb a sikernél, a lelkes olvasók, szerkesztők, kritikusok szirénhangon csalogatják a szerzőt a népszerűség mocsarába, míg ellenben az igazi író magányra és szenvedésre ítéltetett. Márpedig Joyce született író, a tehetségét senki el nem veheti tőle, ha ő maga el nem vesztegeti...

A szirénhangok kórusából persze hogy Salingerét követte, pedig Maynardról meglehetős biztonsággal állítható, hogy nem "igazi" író. Az a tizennyolc éves kori szöveg csak egy jó íráskészségű, eszes és érzékeny lány dolgozata saját nemzedékéről, amiben semmi nem utal arra, hogy itt egy nagy író készülődne. Maynard ma azt hiányolja akkori írásából, hogy nem volt elég bátor, és nem tette közzé a New York Times hasábjain, hogy az apja alkoholista, ő pedig evési és szexuális problémákkal küzd. Az igazi irodalmat nyilván az különbözteti meg a publicisztikától, hogy ott ezt is meg lehet tenni. Azóta írt egy-két önéletrajzi művet, egy hollywoodi forgatókönyvet (Majd´ megdöglik érte), továbbá számtalan újságcikket, elsősorban nőolvasóknak - mint az anyja. Feleségül ment egy festőhöz, aki belekeseredett a sikertelenségbe - mint az apja. Kielégületlen ambícióit és fölös energiáit a zaklatásig menően a gyerekeibe öli - éppen úgy, mint a szülei. És elmulasztott felnőni. Még mielőtt leválhatott volna a családjáról, gyorsan áthelyezte magát a szüleinél is tekintélyesebb és szigorúbb felettes én fennhatósága alá. És amikor Salinger kiadta az útját, meg sem próbálta a saját életét élni, hanem a cornishi házban belevert mintát vitte tovább neofita megszállottsággal.

Az Otthon a világban - a címről nem a fordító tehet; Siklós Márta ezt ugyanolyan pontosan adja vissza, mint a szöveg egészét - a legkevésbé attól érdekes, amire befizettünk. A nagy emberről nem tudunk meg többet, mint amennyit egy szerencsés kézzel megnyitott internetes oldalon megtalálni, néha még az a gyanú is fölmerülhet, hogy Maynard másodkézből vett információkat tálal személyes élményként. Könnyen lehet, hogy eredetileg Salinger halálára akarta időzíteni a közlést, de nem győzte kivárni. Talán felmerült benne, hogy Salinger tudománya szerint az emberi élet meghosszabbítható, és 12o évet tervezett be magának.

Joyce Maynard önéletrajza drámai szembesülés. Ebbe a nőbe annyira beleverték a megfelelés és teljesítés kényszerét, hogy máig nem tud tőle szabadulni. Elrettentő példa rá a szerzői előszó - és megindító számadás róla maga a regény. Az előszó álszent, fellengzős és hamis szövege persze később íródott, mint az életrajz, mintha Maynard megijedt volna saját önvizsgálatának eredményétől. Pedig az őszinte számvetés is tele van hárítással, ferdítéssel, öncsalással. A paradoxon magyarázata, hogy őrülten szeretne egy töretlen ívű fejlődésregényt bemutatni a világnak, amelynek minden mozzanatában ő a szeretetre méltó, pozitív hős, egyszersmind szembenézni élete kudarcaival, tévedéseivel, zsákutcáival. Egyszerre megerősíteni, alátámasztani és leleplezni ugyanazokat az élethazugságokat. Ami persze nem sikerülhet, de ez egy igazi nagy dráma, amely ott játszódik le a szemünk láttára, és akkora tétet ad a szövegnek, olyan személyes kapcsolatot teremt az olvasóval, hogy legszívesebben belekiabálnánk.

Bori Erzsébet

Európa Könyvkiadó, 2003, 532 oldal, 2300 Ft

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...