Az azonban bízvást lehetne gyanús, ha nem mi találjuk magunknak a kamaraművésznőt, hanem viszont, hacsak nem a kétszobás hajlékunkért. De Schiller - aki egy valóságos Döbrögi - mit se sejt, köszöni, jól megvan.
Macával, rendesen esznek, sőt azon még fogni is tudnak némi pénzt, mert a Pick szalámit beosztják - már az esetek döntő többségében, ám ha Pelé éhes, nincs mese. Mivel jelen mű a szerző harmadik (az első a Tömegsír, a második meg a Nálunk, New Hontban) mesebeli, de gyaníthatóan felvidéki koszfészekben játszódó históriája, biztos, hogy jobban tették volna, ha a Malokarpatskyt próbálják beosztani, bár végre is magyarok az istenadták, és nemzeti büszkeség is van a világon. Meg hazafiság, igaz, jobbára Svájcban, Ausztriában és Németországban. Ezt onnan is tudjuk, hogy nem csupán rendesen táplálkoznak - mely gyakorlat felette egészséges voltára Maca egyik önmagát fontos dolgokban igyekvőn képző kuncsaftja hívta fel Schiller, a titkos Döbrögi figyelmét -, de még egy kéthetes svájci utazást is összekalapálnak valahogy.
Nem tetszik érteni semmit, drága olvasó?
Az baj, de nem akkora. Pedig még el kell számolnom a Mátyásokkal, s az sem lesz az a kimondott építők napja.
A címben mintegy megtévesztőn megjelenő Mátyás király igazából Király Mátyás, aki ráadásul még elvtárs is. Persze, amikor elvtárs, akkor nem Mátyás, de ezt lehet, hogy csak én láttam így (javasoltam is anno a Ladó kiegészítését, de nem kellett senkinek, csak egy Spielberg nevű filmrendező sietett a segítségemre). Mindenesetre az több mint gyanús, hogy a főhősünk, noha egy nyilvános Schiller, igazából egy valódi Döbrögi, akiről a kezdő olvasó is tudja, hogy engesztelhetetlen, ám a kezdeti sikerek után határozottan lankadó ellenfele volt egy Mátyásnak (Másik Mátyás, nyilván). Ugyanakkor, ha a magyar keresztelési szokásokra tekintünk, megnyugodva vehetjük tudomásul, hogy Rákosi et. tündöklése után a Mátyás úgyszólván lekerült a névadó ünnepélyek szokásos napirendjéről, mely fordulat adott esetben befogadói személyünknek jelent határozott könnyebbséget.
Amire viszont nem feltétlenül vagyunk rászorulva, mert bár Grendel gátlástalanul posztmodern és gyilkosan abszurd előadó (melynek említésekor öröm visszautalni Hazám, Abszurdisztán című esszé- és cikkgyűjteményére), mondatai ezzel együtt kellemesen gördülékenyek, meseszövése világos és egyszerű, ilyeténképpen könnyen és élvezettel olvasható; viszont csak úgy dől belőle a hülyeség, ami persze csak annyira az övé, mint a miénk (elsősorban is élőhelyünk és korunk okán). Magyarul Kelet-Közép-Európa hülyesége, őrülete, bolondériája süt, sistereg át a sorokon lankadatlan - távolról sem csoda hát, hogy ha el akarjuk mesélni a sztoriját, belesülünk, gyakorlatilag azonnal érthetetlenné válik közlendőnk - és akkor még az ifjú Harkányi Endrét valahol Európában (naná, New Hontban) megszemélyesítő Bertha gyerekről egy büdös szót se szóltam szándékosan. Különben is, ki ért bennünket ezen a cudar világon? A svájciak (és az osztrákok és a németek) biztosan nem, mi se magunkat. Pláne '91-ben volt ez így, amikor majdnem visszajöttek a komcsik, emlékszik még arra valaki? Úgy volt, hogy Gorbacsovot csinos szürke szvetterében és egy szál ballonanorákban a krími pártüdülőbe száműzték. Képzelhetik, mi játszódhatott le akkor egy nem annyira képzeletbeli porfészekben... És ezt adjam én vissza, minek? Grendel megtette - ki vagyunk vele segítve.
De mivel lennénk egyáltalán kisegítve? Hülyeségünk, szerencsétlenségünk tudományos és ismeretterjesztő magyarázataival teli a padlás. Grendel csak mesél. Hogy a históriája dugig van olyan elemekkel, fordulatokkal, melyek a magunkra ismerésen túl egyszersmind magyarázatul is szolgálnak létünk röhejesen siralmas állapotára, az már nem az ő baja. A miénk sem, hogy mindezeket nem kell túlságosan keresgélni ebben az egyestés olvasmányban - minek mindig megfejteni valamit, voltaképpen örvendetes, hogy most beérhetjük annyival, hogy milyen buták, csúnyák és büdösek vagyunk alapjáraton. Ettől még a magamfajta nem fog napjában kétszer cipőt suvickolni.
Kalligram, Pozsony, 2005, 200 oldal, 1900 HUF (230 SK)
