Könyv

Margit néni és a gyilkosok

Sacha Batthyány: És nekem mi közöm ehhez?

  • Kiss Noémi
  • 2016.10.29 12:09

Könyv

2007 októberében jelenik meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban a Thyssen család életrajzírója, David R. L. Litchfield cikke Batthyány Margit grófnőről, akit simán csak „pokoli vendéglátónak” nevez.

A cikk a második világháború egyik legborzalmasabb éjszakájának rémtettét és a róla való, évtizedekig tartó cinkos hallgatást rekonstruálja. 2008-ban Münchenben már be is mutatják Elfriede Jelinek darabját a grófnőről, a Der Würgeengel (Az öldöklő angyal) hatalmas siker. Nem zajos, inkább kínos. Feszengető darab, a fasizálódott nyelvet öklendezik a háború haszonélvezői. Európa leggazdagabb nemeseinek nappalijában vagyunk, végig a csípőjüket rázzák a színészek. Kivételezett emberek, megtehetik, hogy nem vesznek tudomást a világról, hogy nyakló nélkül ölnek, isznak és dugnak. Az osztrákok bűne, az osztrák nyelv bűne ez, gondolnánk, de nem. Az előadás, ahogy a darab is, allegória – magyar nemesekről szól és németekről és svájciakról, az általános amorálisról.

A második világháború végnapjaiban vagyunk, 1945 márciusában, egy osztrák–magyar mezővárosban, Rohoncon (Rechnitz), a Bat­thyány és a Thyssen-Bornemisza család kastélyában. A mulatozók szeme láttára német tisztek megölnek 180 lesoványodott munkaszolgálatost az istállónál. A gyilkolás után a grófok és a gestapósok folytatják a szórakozást. Csak eszement bűnözés lehetett ez az éjjel, hisz az orosz és ukrán fronton rég elveszett a csata, a Vörös Hadsereg a következő napokban eléri Rohoncot, a kastélyt felgyújtják. Margit grófnőék elmenekülnek Svájcba, miközben a magyar tisztek a Gulagon kötnek ki, így Batthyány Ferenc is. Szerzőnk nagyapját tíz év munkaszolgálatra hurcolják a szovjetek. Hazatérése után, 1956-ban disszidál Svájcba.

Történészek és kutatók máig vitatják az esetet, és a rohonci városi emlékezet is roppant ellentmondásos. Eddig ugyanis nem találták meg a tömegsírt, hallgatnak a szemtanúk (erről szól a Totschweigen című dokumentumfilm), a helyi lakosság titkolózik vagy másról beszél. A kívülről jött, nemzetközi szervezetek által felállított emlékművet nem tekintik a saját történetüknek. Sem a Batthyány család önelbeszélése, sem a helyi, lokális memória nem szól a felelősség kérdéséről. Az „osztrák” városiak áldozatnak állítják be magukat, hiszen ők csak kívülről nézték, ahogy idegen erők gyilkoltak idegen – magyar – zsidókat. (Mindenkinek ajánlom Kovács Éva kutatását és kiváló írását Rohonc ellentmondásos emlékezetéről: Ártatlan tettesek – néma közösségek, 2000, 2008/6.)

Sacha Batthyány negyvenhárom éves újság­író, a Neue Zürcher Zeitung egykori szerkesztője, jelenleg a Tages-Anzeiger és a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítója. Majd’ tíz évvel ezelőtt egy kollégája az orra elé biggyesztette David R. L. Litchfield cikkét, és odaszúrta neki: Micsoda családod van neked! Sacha sosem hallott az eseményekről. Igen, a „nyelvöltögető” Margit nénit jól ismerte: gazdag jótevőjük befogadta nagyszüleit 1956-ban. Gyerekkorában többször járt feszélyezett, fehér abroszos ebédjein, ahol mindig ugyanarról, vagyis a semmiről beszéltek. Margit néni persze utálta a gyerekeket, grimaszolt és csúnyán nézett, ezért jó távol ült tőle a kis Sacha. Igen, ez az a Margit néni, aki szerette a fegyvereket, kiváló vadász volt. Kéjesen és kacagva nézte 1945 márciusában az öldökléseket, miközben férjével SS-tiszteket szállásolt és mulatozott velük. 1989-ben halt meg, úgy, hogy a második világháborúban történtekről soha semmit nem mondott, és nem is vonták felelősségre. Ahogy a Batthyány család éves találkozóin ma is csak a kommunisták bűneiről értekeznek.

Az És nekem mi közöm ehhez? Sacha Bat­thyány énregénye, saját múltkeresésének története, amelyben furcsa módon keveredik a fikció a valósággal, néha hihető, néha túl naiv vagy kifejezetten szentimentális módon. A szerző jelenkori zürichi életébe hirtelen beszivárog ez a dicstelen múlt, és nem nagyon tud mit kezdeni vele. Lázasan kutat, szépen lassan lebontja a falakat, de újra rádől a rohonci vár. Regényének vázát utazásai teszik ki, a történések helyszínére, Kistarcsára, Rohoncra, Argentínába látogat, ahol személyesen találkozik túlélőkkel. Ahogy haladunk a könyvben, egymásra rakódnak a téglák, és közben folyton olyan kényelmetlenül billeg minden. Mert ez a regény épp a kényelmetlenségről és a lezáratlanságról akar szólni, de úgy, hogy közben a megnyugvást keresi a szerző, hidat a generációk között.

Amikor Sacha az apjával próbál beszélni a történtekről, a férfi tagad. A beszéd helyett elhallgatás van és hamisítás, a fiú ezek ellen dolgozik. Végül együtt utaznak el a Gulagra, és ez lesz a legjobb fejezete a könyvnek. Épp a leg­intimebb részletek megírása, a kitárulkozás, a harc és a családtagok esendősége, a személyes bűn és a részvét ingadozásai miatt. Megrázó könyv, mely nem a történelmi vitákat írja újra (azokra inkább csak hivatkozik), hanem a személyes és a családi emlékezet működésmódjait mutatja meg. Belekerül Maritta, a nagymama háborús emlékezése, és egy Argentínába vándorolt zsidó család története, Mandl Ágnes auschwitzi túlélő naplója, akivel végül találkozik is az író. Megrázó és roppant szentimentális az a fejezet, amelyben Ágnes – egykori barátnője, a szerző nagymamája naplójából – megtudja, hogyan ölték meg a szüleit Sárosdon – és hogy a Batthyány család ezt végignézte, de nem tett semmit. (Két fejezetet húztam volna ki a regényből, a 80-as évekbeli balatoni nyár közhelyes leírását, és a Lindával, a zürichi magyar prostituálttal való párbeszédeket, mert erőltetettek és nem túl sok közük van a regényhez.)

Margit nagynéni nem felelt a tetteiért és a hallgatásáért, az apa viszont már szenved a némasága miatt, a fiú pedig végigjárja az utat, és elmondja a történetet. Közben többször megbotlik, megáll és összezuhan; máskor meg gyermeki lelkesedéssel, mániákusan keres. Ennek a keresésnek a regénye e könyv. Amiben semmi nincs kijelentő módban.

Fordította: Blaschtik Éva. Helikon Kiadó, 2016, 252 oldal, 3999 Ft

Neked ajánljuk