A fotóalbum végére szórt, „kidobás előtt még átnézni” csomagba utalt képek indították Sándor Anikót arra, hogy megismerje a saját családja történetét. Egy tétlen délután, egy véletlenül előkerült régi napló, egy rokonlátogatás és sok-sok kérdés, eltitkolt vagy utólag elmaszatolt események, a 20. századi kelet-európai történelem rúgásai egy átlagos magyar családban – és nahát, mindegyikhez odakívánkozik egy-egy régi kép, vagy csak a gyerekkori pillanat fényképszerűen beégett emléke. Előkerülnek történetek, amelyek ott és akkor egyszerű magyarázatot kaptak, de a láthatatlan szálakat utólag fölfejtve minden másnak bizonyul: a zsidó gyerekeket mentő kamasz fiú, a nagymama vadházassága, a boldogtalan anya önpusztító kísérletei, vagy a régi tányérsapka, amiről a családon kívül persze mindenki tudta, hogy ávós viselet.
Sándor Anikó mindig saját élményanyagot dolgoz fel, de ezúttal nem kompakt történetet mesél. Több párhuzamos szálra fűzi föl a család kanyargós históriáját, és hagyja, hogy a felfedezés, az egyre mélyebb titkokba való beleereszkedés izgalmát ne szedje racionális rendbe se az időrend, se bármi más ráerőltetett szerkezet. Egy olyan család titkai jönnek elő, ahol a közös emlékezetet elhallgatás fedte, ahol nem adták át a tapasztalatokat a következő generációknak, ahol mindenkinek elölről kellett megtanulnia, milyen fegyverek használatosak a történelem és az emberi kapcsolatok csatamezőjén. A tapasztalatokon túl a könyvben nem kevés drámai alapanyag is körvonalazódik. Nagy kár, hogy a szerző nem bízott ebben eléggé, és belevont néhány olyan epizódot is, amelyek ha következnek is a család történetéből, de szorosabban nem kapcsolódnak ahhoz, és ezzel megtörik a feltárulás elementáris lendületét.
Jaffa Kiadó, 2017, 215 oldal, 3490 Ft
