Könyv

Megeszi a nőket

Mia Couto: Az oroszlán vallomása

  • Urfi Péter
  • 2017. október 2.

Könyv

Az egyik nagy afrikai hírügynökség, a PANA 2003-as cikke hatósági forrásokra hivatkozva számolt be az emberevő oroszlánok utáni hajszáról Mozambik észak-keleti régiójában. Az állatok húsz áldozatot ejtettek, míg a falusiak további hét embert gyilkoltak meg, mert azok a gyanú szerint éjszakánként oroszlánokká változtak. A környék elöljáróját rendőröknek kellett kimenekíteniük, mert a helyiek az oroszlánokkal való összejátszással vádolták meg, és meg akarták ölni.

Öt évvel később egy olajvállalat megbízásából környezetvédelmi szakemberek végeztek méréseket ugyanezen a környéken. Amikor hallották a híreket az oroszlánok újabb támadásairól, az egyik terepen dolgozó biológus, Mia Couto azt javasolta, hogy az olajvállalat fogadjon fel hivatásos vadászokat, akik végeznek az emberevő állatokkal, mivel azok már a sátraik körül ólálkodnak.

false

Tehát amikor a szerző az előszóban azt írja, hogy a történetet „valóságos események és személyek ihlették”, akkor azt nyugodtan vegyük komolyan. Nem találtam nyomát, hogy Mia Couto bármelyik interjúban említette volna, de még azt a történetszálat is a  valóságból csente, hogy a vadász naplót vezet: az egyik mozambiki portálon közzétett beszámoló drámai ívben jut el a szakszerű mérlegeléstől és a tények rögzítésétől a félelmekig és a hiedelmekig, amelyek egy idő után a fővárosból érkező, hidegfejű vadászt is kísérteni kezdik. Ebből a naplóból konkrét helyzetek és motívumok jelennek meg a regényben.

Mia Couto varázsát részben az a kettősség adja, hogy nap mint nap derékig gázol ebben a valószerűtlen valóságban, amelyet mi csak a mágikus realista irodalomból ismerünk, miközben tökéletesen megfelel a kozmopolita világpolgár kívánalmainak. Szelíd, de kemény kritikusa hazája és Afrika közállapotainak, de ugyanúgy rámutat a globalizáció igazságtalanságaira és a gyarmatosító gondolkodás továbbélésére a kapitalista demokráciákban. Az utóbbi négy évben végleg a világirodalmi élcsapat tagjává vált, hiszen a portugál nyelvű irodalmak legfőbb elismerése, a Camões-díj után begyűjtötte a Nobel előszobájaként emlegetett Neustadt-díjat, itt tárgyalandó regénye pedig megjárta a Man Booker és az International Dublin Literary Award shortlistjét. Művei 24 országban jelentek meg, és négy kontinensen csaknem 20 monográfiát adtak ki róluk, amelyek főleg a posztkolonializmus, a posztmodern, a mágikus realizmus, a szóbeliség és az afrikai történelem szempontjaiból elemzik azokat.

Legfőbb ideje volt, hogy ezt a méltán ünnepelt szerzőt végre megismerjék Magyarországon, és az Európa Könyvkiadó jól döntött, amikor Az oroszlán vallomását választotta a bemutatkozáshoz. A terjedelmes életműnek természetesen vannak többet elemzett darabjai, mint például az ideo­lógiailag elkötelezett, vonalas mozambiki irodalmat felszabadító és megújító 1986-os novelláskötet, a Vozes Anoitecidas vagy a mozambiki polgárháborút szétíró lidérces nagyregény, a Terra Sonâmbula; de a 2012-es Az oroszlán vallomásában is fellelhető Couto alapvető témáinak és erényeinek nagy része, miközben alighanem ez az egyik legolvasmányosabb regénye. A magyar olvasó többszörösen is szerencsés: egyrészt a fordító – például angol kollégájával ellentétben – jó érzékkel eltekintett a beszélő nevek magyarításától (a nevekkel Couto ezúttal is gyerekes játékokat űz), másrészt a cím sem szűkíti be az interpretáció játékterét. A portugál cím ugyanis egyértelművé teszi, hogy nőstény oroszlánról van szó, miközben a könyvben izgalmasan váltakozik, hogy az oroszlán minek, kinek a metaforája. Először persze arra gondol az európai olvasó, hogy a vadállatok a természet jelképei, de a mozambiki nyelvekben ez a megkülönböztetés, a természet és a társadalom fogalompárja nem is létezik. A falusiak, mint az a fent idézett cikkben is olvasható, a varázslók praktikáinak, szellemeknek tartják az oroszlánokat. Az izgalmasabb megfejtések azonban csak ezután következnek. Egy vak öregember arról szónokol, hogy „az oroszlánok a portugál hadsereg katonáira emlékeztetnek”, akik a 60-as években halomra gyilkolták a mozambikiakat. A vadász pedig egy ponton rádöbben, hogy „ezek a férfiak ugyanazok az oroszlánok, akikre vadászni indulnak”. Merthogy az oroszlánok kizárólag nőket esznek (ez is majdnem valós tapasztalat: az áldozatoknak csak 5 százaléka férfi), azokat a nőket, akiket a patriarchális vidéki társadalomban szolgaként kezelnek, összevernek, akiket először az apjuk, utána pedig a férjük erőszakol meg rendszeresen. Ha pedig igazán súlyos bűnt követnek el, például belépnek a kizárólag a felsőbbrendű nemnek fenntartott tanácskozóhelyre, akkor nevelési célzattal tucatnyi férfi megy végig rajtuk. Ezek a nők nem is élnek, holtan születnek – mondják ki többen a regényben, vagy ha élnek is, akkor állatként. Ez az értelmezés a legzavarosabb és a legkínzóbb: hogy az oroszlánok maguk az asszonyok, akik saját magukat váltják meg a halállal.

A fenti metaforákból is látszik, hogy Mia Couto egyszerre mutatja meg a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak, az európai és az afrikai társadalom bűneit. Most is a határok átlépésével, vagy még inkább elmosásával kísérletezik. Nem tetteseket és áldozatokat lát, hanem hús-vér embereket, akik egyszerre tettesek és áldozatok. A nők cinkosok, mert hallgatnak az erőszakról, vagy éppen a kislányaikat vádolják csapodársággal, miután a férjük maga alá gyűrte őket. De az elsőrendű vádlottak, a férfiak is erőszak áldozatai, a több évtizedes háborúk által traumatizált és a modernitás szabályrendszerében összezavarodott lelkek. Az európai racionalitás fővárosból érkező emberei pedig nem értenek semmit és lenéznek mindent, miközben segíteni akarnak.

Az ellentmondások feloldása a két narrátor sorsában is megjelenik: a falu középkori világában született lány túllép a neki szánt szerepen, és saját maga írja meg a történetét; a városi vadász pedig lassan elveszíti hitét a józan észben, felhagy a vadászattal, és a naplóírásban találja meg önmagát. Szövegeikben a metaforák néha túlburjánzanak, a mondanivalót néha a kelleténél jobban beletolják az arcunkba, míg a végén a kelleténél sűrűbb a homály – de Az oroszlán vallomása így is az elmúlt időszak egyik legérdekesebb megjelenése.

Fordította: Pál Ferenc. Európa, 2016, 302 oldal, 3290 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.