A 21. században nevetségesen hatna bármiféle olyan kijelentés, hogy „X. Y. a legnagyobb élő költő a világon”. De azt nyugodtan mondhatjuk, hogy John Ashbery a kortárs költészet egyik koronázatlan királya volt.
Erre utalt az is, hogy amikor négy évvel ezelőtti cikkünkben feltettük a kérdést, hogy miért tűntek el a magyar könyvesboltokból a külföldi költők, akkor Ashbery volt az egyetlen, akit a válaszadók közül hárman is a legkínzóbb hiányosságok közé soroltak. Az azóta elhunyt Borbély Szilárdnak is ő jutott először eszébe, Kántor Péter is felhozta a nevét (lásd itt), míg Kulcsár Szabó Ernővel arról beszélgettünk, hogy „belátható időn belül nem lesz olyan szerző, akinek hatása számos nyelven egyaránt felforgat mindent. Nem jön még egy Baudelaire, egy új Eliot vagy a korszakalkotó költők között utolsóként emlegetett, 1970-ben elhunyt Celanhoz hasonló figura. Nem azért, mert ma nincsenek zsenik, hanem mert megváltozott, atomizálódott az irodalom szerkezete. De még Kulcsár Szabó is megkockáztatja, hogy például a most 85 éves amerikai John Ashbery lehet olyan jelenség, aki visszatekintve ilyen kiemelkedő pontnak látszik majd. Természetesen nem Magyarországon, hiszen itt senki nem ismeri”.
| ||
John Ashbery vasárnap hunyt el, 90 éves korában – írja férjére hivatkozva az Associated Press.
Verseiről az online líraoldal, a Versum azt írja: „Költészetét nehéz besorolni, egyszerre avantgárd, kísérletező, játékos, posztmodern, tragikus és szürreális – sokan a kortárs amerikai líra nagy érthetetlenjeként tartják számon.” Az Associated Pressnek adott 2008-as interjújában azzal viccelődött, hogy ha igét kellene képezni a nevéből, akkor a „to ashbery” igének azt a jelentést adná, hogy „halálosan összezavarni az embereket”. Langdon Hammer, a Yale professzora szerint egyetlen amerikai költőnek sem volt olyan hatalmas és olyan változatos szókincse, mint neki. Stephen Burt harvardi professzor pedig úgy nyilatkozott, hogy Ashbery volt az utolsó olyan alakja a költészettörténetnek, akit – mint egykor Eliotot – az angol nyelvű költők fele példaképének tartotta, a másik fele érthetetlennek. A kritikuspápa Harold Bloom meg egyenesen azt találta mondani, hogy „Senki nincs a ma angolul író költők között, akinek nagyobb esélye lenne kiállni az idő szigorú próbáját. Folytatja azt az amerikai sort, amelynek tagja Whitman, Dickinson, Stevens és Hart Crane”.
Leghíresebb verse alighanem az 1974-es Self-Portrait in a Convex Mirror. Azonos című verseskötete 1976-ban elnyerte az amerikai irodalmi díjak szentháromságának mindegyikét, a Pulitzert, a National Book Awardot és a National Book Critics Circle Prize-ot.
Aki most kezdené az ismerkedést Ashbery világával, annak a Guardian portrécikke jó kiindulópontot jelenthet. De előtte itt két magyar fordítás, befejezésképpen.
A fák
Ez bámulnivaló:
úgy sorakoznak, mint hogyha a szó
nem volna más, csak némajáték.
Véletlen találkozásképp
ma reggel, távol
a jóvá nem hagyott világtól,
te meg én, egyszerre csak
amit a fák állítanak,
azok vagyunk: két szomszéd,
kinek a pőre ottlét
is jelentés, hogy nemsoká
egymáshoz ér, szeret, kimagyaráz.
S jó, hogy e szép szimmetriát
nem költöttük, míg körbezárt
a csönd, amit belaktak a zajok
s a vászon, amin fölragyog
mosoly-kórus és téli reggel.
Útvesztő fényben lengetik fel
hallgatást öltött napjaink
önvédelmük hangsúlyait.
Fordította: Gergely Ágnes. Forrás: Magyarul Bábelben
Északi farmon
Valahol valaki dühödten közeledik feléd,
Elképesztő sebességgel, éjjel és nappal utazik,
Hóviharon és sivatagi hőségen át, zuhatagokon és szorosokon keresztül.
De tudni fogja-e, hol találhat rád,
Felismer-e majd, ha meglát,
És átadja-e, amit neked hozott?
Errefelé alig terem meg valami,
A magtárak mégis terménnyel tele,
A tetőgerendákig érnek a takarmányos zsákok.
A patakok édes áramlása halakat hizlal;
S a madárrajok elsötétítik az eget. Elég-e,
Hogy éjjelenként kiteszünk egy tál tejet,
Elég-e, hogy őrá gondolunk néha,
Néha és mindig, vegyes érzésekkel?
Fordította: Krusovszky Dénes. Forrás: Versum
