A szerző negyedik könyve közel másfél évtized elteltével követte a legutóbbit. Van rizikó abban, ha tizenöt évig készül egy költő új gyűjteménye, bizonyos hangok, motívumok, költői eszközök képesek elfáradni ennyi idő alatt. Ilyesmiről itt nemigen beszélhetünk, az egész anyag meglepően frissnek hat, annak ellenére is, hogy egy és más az ideálisnál talán egy kicsivel többször van elismételve benne. De hát tizenöt év sok verset jelent(het), a sok vers pedig az önismétlés veszélyét hordozza magában a legjobb költőknél is.
A Vagyunk örökké esetében ez az önismétlés mégsem válik zavaróvá, legalábbis az esetek többségében nem, ugyanis a kötet egésze, tematikusan és szerkezetileg is egy-egy jól körülhatárolható gondolat köré épül. Nagyon leegyszerűsítve, a múlandóság a kötet nagy témája (rögtön a kötetcímmel is ironikus játékba bonyolódva), az egyén múlandósága, emlékezetének sérülékenysége, kapcsolatainak felbomlása, és felbomlottan is állandó jelenléte. „kirajzolódni a mából észrevétlen / ez volna minden vágyam” – indul a versek sora. Felbukkannak a szülők is, de a legfontosabb elveszített alak mégis a feleség. Az elhunyt nő emléke, és a továbbélés nehézsége mozgatja ezt a nem annyira komor, mint inkább melankolikus, a veszteséget az élet részeként felfogó lírát. Van benne pátosz, szenvedély és olykor valami finom humor is. „darabokra esik / az elkezdett mondat / nem értem nemléted / vége a hasonlatoknak” – áll az egyik szép versben. De nincs vége.
Jelenkor, 2020, 196 oldal, 1999 Ft
