Márai Sándor roppant külföldi sikere, megújult hazai népszerűsége egészen különleges helyzetet teremtett a magyar irodalomtörténetben. Hirtelen lett egy írónk, aki Nyugat-Európában az egyik legnagyobb mesterünknek számít, ám akiről csak elvétve áll rendelkezésre komoly magyar irodalmi tanulmány vagy életrajz; született külföldön egy mester, akit a Kádár-szisztémában máig ható érvénnyel töröltek ki az irodalomtörténetünkből, de az olvasók agyából korántsem. Most a kényes kérdéssel kell szembenézni: hogyan lehet valakit mintegy visszacsempészni az irodalomtörténetbe? És: mit jelent ez? Megváltoztatható-e az eddig kialakult kánon, melyet - és ez nagyon fontos! - a marxistának nevezett irodalomtudomány alakított ki a hatvanas-hetvenes években? E kánon hatását nem lehet alábecsülni. Egy meglehetősen mozdíthatatlan értékrendet kidolgozva az irodalomtörténet-írás Márait szinte teljesen kiiktatta a magyar irodalomból. (Ebből maga az író is kivette a részét, hiszen műveinek akár részleges magyarországi publikálásához szabott két brutális feltételét, az orosz csapatok kivonását és a szabad választások kiírását még a legjobb szándékú könyvkiadók sem tudták teljesíteni.) És az irodalomtörténet roppant csiklandós helyzetben van most: a nemzeti alapú irodalomtörténet-írás, a célelvű "nagy elbeszélések" kora lezárult (és ne feledjük, a marxizmus is egyike volt ezeknek!), a posztmodern által uralt szemléletben e diszciplína (bizonyos fokig joggal) passzé lett, és ez megakadályozza az új, immár nem marxista szemléletű irodalomtörténet megalkotását. Irodalomtörténetet írni lehetetlen, de nem írni éppoly képtelenség, ennek legviccesebb megnyilatkozása Kulcsár Szabó Ernő 1993-as irodalomtörténete, mely osztozik a marxista ördög bűnében, hisz éppoly célelvű, mint ellensége, csakhogy itt nem az osztály nélküli társadalom, hanem a posztmodern Paradicsoma várja a késő modernség Poklában szenvedőket.
A helyzet erősen abszurd: Márai mintha a semmiből jött volna, mintha most egy új szerző jelentkezett volna, ám ugyanakkor erről szó sincs, hiszen - legalábbis 1948-as emigrációjáig - Márai nagyon is jelen volt a magyar irodalomban, és nemcsak a közönség, hanem az írótársadalom szemében is egyike volt a legfontosabb prózaíróknak. Műveiről a legkiválóbb irodalmárok közöltek többnyire főhajtó kritikát, ha csak a Nyugat évfolyamait lapozzuk fel: Illyés, Karinthy Frigyes, Komlós Aladár, Örley István, Szép Ernő, Szerb Antal - és még sorolhatnánk. Akik most lapos filozofálgatást, lektűrszemléletet lobbantanak a szemére (nem is teljesen igaztalanul), elfelejtik, hogy az újabb kori babérral koszorúzott Ottlik Géza is Márai legbuzgóbb epigonjainak egyike volt egészen az Iskola a határon megjelenéséig, noha a fő műben is könnyen kimutatható a Márai-hatás. Ráadásul Márai talán a kor legintranzigensebb antináci újságírója volt, de természetesen életművének ezt a részét is ignorálták - és sajátos logikával ebben a háború után a kommunisták jártak az élen, miközben a népiesek antiszemitizmusa bűnbocsánatot nyert.
Ugyanakkor Márai újabb komoly befogadásának mintha nem elősegítője, hanem akadálya lenne az abnormális nyugati siker. (Hogy Magyarországon írt könyvei közül az egyik legrosszabb, A gyertyák csonkig égnek ért el csillagászati példányszámokat külhonban, ez inkább azoknak szállít érveket, akik a híg prózaírót látták benne eddig is.) Ráadásul Márai a prózai megújulásban semmilyen részt nem vállalhatott, a hatvanas-hetvenes években nem hatott már senkire, és őrá sem hatott kortárs magyar szerző. A ma legdivatosabb kanonizáltjai felől nézve tehát nem szerepel az irodalomban. És Németországban mégis folyvást róla kérdezik ottani befutottjainkat. De vajon olvasták-e egyáltalán Márait? (Kertész Imre itt is kivétel, régi naplóinak Márai az egyik főszereplője.)
A magam példáját szeretném most idecitálni, remélve, hogy lesz némi szubjektív általánossága, hogy a Kantot citáló Lukácsot idézzem. És ezzel máris a probléma kellős közepén vagyok. Egészen a nyolcvanas évek elejéig egy sort sem olvastam Máraitól, és ennek egyik oka a Lukács-iskola befolyása volt. Kamaszkorom legszebb nyarait az ifjúlukácsisták társaságában töltöttem, és ha - a lehető legritkább esetben - Máraira terelődött a szó, elég volt Lukács egy régi kritikáját idézni, melyet a Sértődöttek. A Hang megjelenésekor írt 1947-ben. Elolvastam a cikket - és minden jobbra fordult (miként Karinthy írta Lukács-paródiájában): Márai a keresztény középosztály számára amolyan Thomas Mann, ám valójában még Paul Bourget szintjét sem éri el; rokonszenvesen antifasiszta műve jó szándékú, de alapjaiban osztálykorlátain túllépni képtelen, művészete kimerül az olykor megkapó, ám végső soron absztrakt hangulatfestésben, kontúrtalan ábrázolásban. Mindez hatott, indokolva éreztem, hogy ne vegyem kezembe műveit. Ráadásul ekkoriban jelent meg két alapvető memoár (Vas István, illetve Déry Tibor kötetei), és később kiderült, hogy voltaképpen innentől datálható a sokat emlegetett magyar prózai megújulás - az emigráns Márai dubiózusnak számított ebben a hangulatban. És siralmas, hogy bár egyik fő műve ugyanebben az időben jelent meg Nyugaton, semmiféle hatást nem tehetett, bár az 1972-es Föld, föld!... nyilván semmiben sem marad el az említett emlékiratoktól.
Ergo a lukácsisták tabuizálták számomra Márait. De máshonnan is támadt tiltás, ám ezt már magam teremtettem. Úgynevezett keresztény középosztálybeli családból származom, nagyanyám testvére párizsi katonai attaséként esett orosz fogságba, ki is végezték a Rajk-per egyik mellékágában. Ebben a szalon-antiszemita, vadul bolsevikellenes csonka családban Márai számított a legnagyobb magyar írónak, ha kiejtették egyáltalán, csakis áhítattal a nevét. Gyermek lukácsistaként ez éppen elég volt, hogy megerősítve érezzem ellenszenvemet: ha a nagyanyám és a házibarát katolikus plébános rajong érte, ha ebben a közegben Márai a Goethe, akkor csakis rossz író lehet. Persze az olvasás jelenthette volna a puding próbáját. Ám ez otthon is lehetetlennek bizonyult. Mert különös, de igaz, a családi könyvespolc nem kínálta köteteit. Az obligát teljes Jókai és Mikszáth, valamint a Magyar Remekírók egy makulátlan - feltehetően előfizetésre vásárolt, azaz soha fel nem nyitott - sorozata (valamint Prohászka Ottokár összes művei!) társaságában nem volt megtalálható Márai egyetlen könyve sem. Ez újabb érvül szolgált ellene: ha rajongói olvasatlanul adorálják, akkor ez napnál világosabban mutatja közönsége brutális műveletlenségét, valamint rossz ízlését. A lukácsisták elutasítása egyrészt, a középpolgári család imádata másrészt, mindez az Örley István 1943-es kritikájában feltárt olvasásszociológiai helyzetet ismételte meg: vagy kritikátlan rajongás, vagy teljes tagadás - Márai nem kaphatott tárgyilagos megítélést. De Örley klasszikus cikkét már 1983-ban olvastam. Hatására be is szereztem vagy egy tucatnyi Márai-kötetet.
