„Mindannyian növénylünk”

Magyar Narancs: A Lomboldal a Könyvfesztivál helyett fű alatt, karantén üzemmódban jelenik meg. Csalódott vagy?

Sirokai Mátyás: Nem igazán. Gyorsan átálltam erre a helyzetre, egy hét kellett, hogy felvegyem a ritmust. A lényeg pedig mégiscsak a könyv, az pedig elérhető. A kiadó ígéretei szerint pótoljuk majd a bemutatót is.

MN: A Lomboldal mintha a két előző köteted, A beat tanúinak könyve és A káprázatbeliekhez folytatása lenne. Trilógiának szántad ezt a három könyvet?

SM: Igen, eredetileg is sorozatot terveztem, viszont nem a Lomboldal lett volna a harmadik rész. Egyszer valószínűleg lesz még folytatás is. Eredetileg A beat tanúinak könyve kétszer olyan hosszú lett volna, dupla kötetnek szántam, amiről a kiadó beszélt le. Igazuk is volt. Időközben éreztem viszont, hogy legalább egy téma van még, amit hasonló eszközökkel szeretnék megírni. A káprázatbeliekhez hamar követte A beatet, mert annak az anyaga az eredeti koncepció miatt már készen állt. Úgy gondoltam, a harmadik rész halottas könyv lesz, egy túlvilági utazás története. Elkezdtem írni, de rájöttem, hogy korai még foglalkoznom ezzel. Majd akkor fejezem be, amikor több személyes tapasztalatom lesz a témáról. Közben úgy alakult az életem, hogy egyre több időt töltöttem a fák között, rendszeresen mászni kezdtem, és ennek hatására jegyzetek születtek, tervezgetni kezdtem egy új kötetet. Egyszer slackline-ozás (a kötéltáncra hasonlító extrém sport – K. B.) közben elkezdődött egy szöveg bennem. Az egyensúlyozás alapvetően meditatív állapot, ahogy számomra az írás is az. Amikor ez a vers elkészült, már nem volt megállás a kötet befejezéséig.

MN: A két utóbbi munkádban fokozatosan eloldódsz az emberiségtől. A Lomboldal fontos szava a „növénylés”, ami a növények megértésére, sőt a növénnyé válásra vonatkozhat. Már legelső könyved, a Pohárutca első versének is az volt a címe, hogy Fémnövény, és a két közbeeső könyvedben is ott a „fák lüktetése” vagy a „zöld álmok”. Régóta növénylesz?

SM: Ezek szerint igen, én is utólag vettem észre az átfedéseket. Azt hiszem, sokkal mélyebben össze vagyunk kötve a növényekkel, mint amennyi ebből tudatosodik bennünk. Szerintem mindannyian növénylünk, valamennyire lehetséges összekapcsolódni velük, mert mindenkiben benne van az igény például a fák között érezhető nyugalomra. Aki ezt nem akarja, az valami fontosból marad ki.

MN: A Pohárutcában a klasszikusan személyes, alanyi költészettel kísérleteztél.

SM: Ha van probléma az alanyi költészettel, az talán a könnyűsége lehet. Alapszinten elég egyszerű működtetni, és a közelmúlt magyar irodalmában ez dominált, ki vannak taposva az utak. Ez amolyan „konyha és cigaretta” költészet, a költő az első réteget használja fel abból, ami körülveszi, és abban sem megy túl mélyre. A gyerekkort szokás még elővenni. Ezzel semmi baj nincs, ha túllépünk a közhelyeken, de olvasóként és szerkesztőként is úgy vettem észre, hogy sokan megrekednek itt. Én is így voltam vele.

MN: Az a fajta „emberen túli” líra, amit a Lomboldalban is működtetsz, más költőket is vonz a korosztályodban. Nem tartasz a nonhumán túltermeléstől?

SM: Nem irodalmi programot követek, hanem a személyes utamat. A Lomboldal világa az irányzatoknál mélyebben gyökerezik az életemben.

MN: De csak látod azt a trendet, hogy mások is épp eltávolodva az alanyiságtól az antropocentrizmuson túli költői nyelvek iránt érdeklődnek?

SM: Igen, ez erősen benne van a levegőben. Valószínűleg az az oka, hogy a hagyományos értelemben vett emberközpontú világkép megdőlni látszik, és szerintem egyértelműen bukásra is van ítélve. Az ember mint a teremtés koronája, mint a természet felett álló lény – ez a gondolat egyszerre arcpirító, nevetséges és gyermeteg. Jobb, ha leszámolunk vele, és a világ jelenlegi állása is azt mutatja, hogy ennek valóban itt az ideje.

MN: Mi a legfontosabb különbség a Lomboldal természetvágya és a romantikus természetfelfogás között?

SM: Az alapvető különbség nem korszak-, hanem szintfüggő. Teljesen más szinten érintkezik a természettel az, aki kimegy az erdőbe sétálni vagy a Ligetbe focizni, mint például Thoreau, aki egy évet töltött a Walden-tó partján. De én igazából a fákon való életről álmodozom. Szívem szerint a majmokig mennék vissza – vagy előre –, mindenesetre oda, amikor nemcsak gyerekek másznak fára, hanem egyszerűen a mindennapi élethez tartozik az ilyesmi. Hajlamosak vagyunk szobrokként tekinteni a fákra, mert túl távolról nézzük őket. Az ágak között azonban sokkal erősebben érezni a fa elevenségét, a mászás egyben kapcsolatteremtés is.

MN: A Lomboldal és a két korábbi kötet prózaverseinek van egy spirituális, helyenként ezoterikus karaktere. Számolsz az ezoterikus giccs veszélyével?

SM: Érzékelem ezt a veszélyt. Egyensúlyozom, próbálom tartani a határokat. Nekem ez a hangoltság a kattanásom. Rengeteg ilyen típusú szöveget olvasok, emiatt irodalmi szempontból talán óvatlanabb vagyok. Amikor írni kezdtem A beat tanúinak könyvét, nem gondoltam, hogy az egész így fog szólni. A Lomboldalnál már úgy éreztem, túltolnám, ezért másik utat keresve egyfajta személyesség felé vittem el a verseket. De ez adta is magát, mert a két korábbi kötettel szemben itt a szövegek mögött erősebb volt az élményszerűség.

MN: Ezekben a könyvekben a beszélő úgy lép fel, mint valami titkos tudás hordozója, aki szinte tudományos alapossággal vezet be egy másfajta világérzékelésbe. Beugrottak az olyan szerzők, mint Rousseau, Thoreau, Kassák vagy Ginsberg. Érdekel egy ilyesfajta írószerep?

SM: Nem török spirituális vezetői babérokra, de a témák – mert rettenetesen megmozgatnak – beszűrődnek az írásaimba. Mindemellett tervezek írni egy non-fiction könyvet, amely valószínűleg az életmód kategóriába kerül a könyvespolcokon, mert a gyakorlásról szól majd. De számomra ez nem az üzletről, hanem az üzenetről szól. Ha tanítanék, ingyen csinálnám, mert nem titkokról vagy trükkökről van szó, sokkal inkább arról, hogyan lehet igazi autodidaktává válni. Mi az útja annak, hogy egyedül tanuljunk meg dolgokat? Eredetileg zenész vagyok, gyerekkoromtól kezdve rengeteg időt töltöttem gyakorlással. Nagyon tanulságos volt, amikor elkezdtem autodidakta módon foglalkozni egyes hangszerekkel, és azt vettem észre, hogy sokkal nagyobb meggyőződéssel, autentikusabban játszom rajtuk, mint azokon a hangszereken, amelyeken tanítottak. Aminek egyedül vágunk neki, azt kénytelenek vagyunk felfedezni, bejárjuk a tévutakat is, ettől mélyebb, szerteágazóbb és hitelesebb lesz a tudásunk. Ez a gyakorló megközelítés egyre jobban átszőtte az életemet, a különféle mozgásformákat is így próbálom elsajátítani.

MN: Zenetanárként dolgozol, dobolást tanítasz. A beat tanúinak könyvében egyértelmű a dobok hatása. A zene azóta is inspirálja, amit és ahogyan írsz?

SM: Már kevésbé, de ez a zene fogalmának felfogásán múlik. A Lomboldalban is vannak utalások a „szél dallamára”, szó esik arról, hogyan lehet a „szél hangszerévé válni”. A természeti környezet mélyen zenei környezet, a legkézenfekvőbb példa erre talán az, hogy mekkora hatással volt az emberi zenére a madárdal. A ritmus mint szervezőelem továbbra is egyértelműen jelen van, de inkább a légzéssel kapcsolódik össze.

MN: Egyébként hogy működik a zenei oktatás járvány idején?

SM: Online tartok órákat. Ülök a saját elektromos dobfelszerelésemnél a laptop mellett, és a tanítványaim ugyanezt csinálják a vonal túlsó végén. Meglepően működőképes és hatékony módszer, bizonyos szempontból nekem még könnyebb is így, rugalmasabb az időbeosztás, kevesebb a logisztika.

Sirokai Mátyás: Lomboldal

„A fák: fák. A folyó: folyó” – írta Sirokai az első kötete, a Pohárutca egyik versében. Most, 12 évvel később megerősíti és újragondolja ezt. A fák valóban csak fák: amit beléjük vetítünk, az mi magunk vagyunk, ezért inkább – Nemes Nagy Ágnessel szólva – „tanulni kell” őket, saját lényünket mélyeszteni bele a kérgükbe. Ez volna a „növénylés”, a fává változás vágya. A költő számára mélyen személyes igény ez a találkozás, az olvasóban azonban mégiscsak a fa mint szimbólum vonzása erősödik fel: az erdő az a hely, ahol kiléphetünk önmagunkból. Sirokai új versei ebben az elmélyülésben nyújtanak segítséget. A versek beszélője olyasvalaki, aki előttünk jár, ismeretlen terrénumok felé kalauzol. Nem mindentudó bölcs, a Lomboldalból ezért szerencsére nem lesz spirituális tanácsok kiskönyve, hanem maga is felfedező. Expedíciója nem most indult, legalább két kötettel ezelőtt, A beat tanúinak könyve idején Sirokai megpróbálta lerúgni magáról az alanyi költészet béklyóit, hogy aztán A káprázatbeliekkel kilőjön az űrbe. Most újra a földön jár, de ezúttal sem az emberek társaságát keresi. „Szeretlek, mert szeretlek. Mondd ezt az ő nyelvükön” – olvassuk a párbeszédre tett kísérlet sokadik próbáját. Ez az elvarázsolt költői nyelv egyszerre jelöli ki Sirokai izgalmas kísérletének célközönségét és korlátait is.