Kellemetlenül indul a kitűnő, bár kevésbé ismert költő nyelvész és esszéista hatodik verseskötete. Suta és kimódolt sorok, túlságosan lekerekített, didaktikus megszólások adják az első két ciklus anyagát. A viccek (és sajnos sok szóvicc is) csikorognak, félremennek, miközben, mint Fabónál megszokott, kitetszik a vágy a feszes műegész megkomponálására, melyet a motívumok és az ismétlődések mintázata tart egyben. A kötet felénél kezdem érteni a szándékot. Báb, bábu, bábozódás. Babák és anyák, ránk testált szerepek. Az élet, ami egyre csak működik, még akkor is, amikor gépek tartják csak benne a lelket vagy azt a valamit, amit még annak lehet nevezni. Aztán az élet, amit már csak mi képzelünk. Csupa metafora és átvitt értelem: a különös érintkezések könyve ez. Mit jelent itt bebábozódni? A testet a gondolat burkolja be, miközben saját szálaival fonja körbe magát az elme. Aztán a test csak vár. És fél. Mert mit jelent a változás? Mivé válunk? És mivé válnak, hová tartanak a szövegek?
A kötet utolsó, harmadik ciklusa (Nem néz vissza) végre beér: mélyen megrázó, ide összpontosulnak az addig sokszor széttartó energiák. Elkopnak a sokszor kínos és suta szójátékok, az olykor magabillegető szerepjátékok hátramaradnak. Nyers sorok, kemény versek jönnek, a búcsúzáséi, a szembenézéséi. Uralkodó motívum itt a tükör: össze- és visszapillantás, a saját arc felfedezése, belenyugvás a szétesésbe. A képmás csaló, „Összeakad két tekintet / Köztük vergődik a látvány. / Csak e két tekintet láncán // vagyok nézésben…” (Tükörképződés, 50. oldal). Innen a tapasztalat, hogy mindannyian csak visszaverődünk, miközben „a létrejövés veszélye / ott lappang mindenütt” (Szűznemzés, 56. oldal). Ahogy a szilánkokra pattanásé is: „Képemet a tükör mellett hagyom. Tükrön kívül nem vagyok” (Egy öngyilkos tükörkép, 58. oldal).
Gondolat, 2020, 76 oldal, 2900 Ft
