Magyar Narancs: November elején jelent meg a hír, hogy édesapád, Esterházy Péter hagyatéka a Berlini Művészeti Akadémiára került, ahol egy külön Esterházy Péter-archívum jön létre az ő anyagaiból. Felteszem, egy hosszas előkészítő szakasz után jutott odáig a dolog, hogy nyilvánosságra lehetett hozni ezt a tényt.
Esterházy Marcell: Az előkészítő szakasz az lényegében az apám halála utáni két, két és fél év volt. Gyakorlatilag ez az ő otthoni anyagainak a dobozolását jelentette, anélkül, hogy tudtuk volna, hová fognak a kéziratok kerülni. Nagyjából egy éve került ki az első nagyobb adag Berlinbe, a teljes mennyiség körülbelül 70 százaléka. Azokkal a kintiek egyből el is kezdtek dolgozni, olyan szinten, hogy mondjuk a műanyag zacskókban tartott dokumentumokat, amelyek elég rossz állapotban voltak már, azonnal a restaurálóműhelybe vitték. Másrészt van a Berlini Művészeti Akadémiának egy nagyon felkészült, magyarul remekül tudó munkatársa, Madácsi-Laube Katalin, aki rögtön nekilátott, hogy új helyükön elrendezze apám kéziratait.
| ||
MN: Szép nagy magyar archívumuk van már a berlinieknek.
EM: Valóban, apámé mellett ott van Kertész Imre és Konrád György hagyatéka, valamint Ivan Nagel kéziratanyaga is.
MN: Az előkészítés és a bedobozolás mit jelent pontosan, úgy képzeljük, mint a filmekben, hogy átnéztétek a fiókokat, irattartókat, adathordozókat?
EM: Azt hiszem, kétféle szerző van, az egyik, aki gondosan előkészít mindent, és mondhatni kulcsra készen adja át az utókornak a hagyatékát, szortírozva, elrendezve. Apám nem ilyen volt, ő mindent összegyűjtött, semmit sem dobott ki, de nem is rendezett el semmit különösebben. Iszonyú mennyiségű anyag volt eltéve. Nyilván a legfontosabbak a kéziratok, ő mindent kézzel írt, ezért meglehetősen nagy kéziratmennyiségről beszélhetünk. Talán közismert, hogy mindig kék spirálfüzetekbe dolgozott, úgy csinálta, hogy csak a jobb oldalra írt, a bal oldalra korrigált, aztán jött egy új füzet, amibe már a javított szöveg került be, és néha volt harmadik tisztázat is, ami a gépírónak ment. Tehát ideális esetben egy könyv két vagy három verzióban van meg különböző spirálfüzetekben. De ezen túl is mindent elrakott, HÉV-jegyet egy ráfirkált sorral, Air Canada hányózacskót egy idézettel. Ugyanígy a levelezését is eltette, illetve a kis cetliket. A Harmonia cælestist tíz évig írta, elképesztő mennyiségű cetli készült, ezek egy nagy dobozban megvannak, de nincsenek rendszerezve.
MN: Tehát az egész ismert, nagyszabású életmű ismeretlen kéziratos hátországa.
EM: Amikor elkezdtem a pakolást, be kellett mennem a szobájába, ami úgy volt otthagyva, ahogy használta. Egy kicsi ösvényen lehetett bejutni, és körülötte ott volt mindez egymás hegyén-hátán. Igyekeztem fényképen is dokumentálni, hogyan nézett ki minden az érintetlen formájában, hátha ennek is lehet jelentősége valamilyen szempontból. A kéziratok egyébként meglepően rendben voltak, de a levelezéssel nagyon sokat kellett dolgoznom, pedig én csak évtizedekre bontottam le a leveleket, nem szelektáltam részletesen.
| ||
MN: A levelezés is végig kéziratos?
EM: A legkorábbiak a 60-as évek végéről származnak, a katonaságból hazaírt levelek, és egészen a 2000-es évekig sok a kézzel írt levél, különösen sűrű és izgalmas a 80-as évek. Azután viszont bejött az e-mail, és a kéziratos levelek száma radikálisan lecsökkent. Az e-mailekkel voltam nagy bajban, másként ír az ember e-mailt, mint levelet, totális káosz volt az egész, ráadásul volt valami „upgrade” is, amikor sok minden eltűnt. Azt hinné az ember, hogy könnyű az e-maileket rendezni, mert lehet keresővel tájékozódni, de ez nem így van. Apám úgy levelezett, amikor még kézzel csinálta, hogy a borítékon jelölte pipával azt, amelyikre válaszolt, sőt, sokszor a hátuljára írta a válasz piszkozatát, a dátum meg ott volt a borítékon. Ezt nagyon könnyű volt átlátni, sokkal könnyebb, mint az e-maileket.
MN: Mi tartozik még ide?
EM: Rengeteg fotó például, de van a megjelenésekhez kapcsolódó újságcikkgyűjtemény is, illetve a díjak, határidőnaplók, meg úgy ötvenfüzetnyi naplójegyzet, levélpiszkozat és hasonlók. Ezt az ötven füzetet nem adtuk még át, mert mi is nézegetjük még, és elég személyes is. De ezeken és a Hasnyálmirigynaplónak a kéziratán túl mindent átadtunk már, és ezek is előbb-utóbb oda fognak kerülni. Ilyenkor mindig kérdés, hogy mi az, ami kutatható és mi az, ami nem. Mi mindent kutathatóvá teszünk, ami az irodalmi munkássághoz tartozik.
MN: Volt előzetes elképzelésetek, hogy merre induljatok el a hagyatékkal?
EM: Mi az elejétől fogva három dolgot szerettünk volna, hogy maradjon együtt az anyag, kezdődjön el vele valamiféle munka, és legyen kutatható. Apámnak nem volt jogi értelemben vett végrendelete, de ott volt anyám, akivel egy életet leélt, és mi négyen, a gyerekei, akikben megbízott, és akiktől joggal elvárhatta, hogy felelősen döntsenek. Mi nagyon sokat beszéltünk arról, hogy mi lenne a legjobb döntés a hagyaték szempontjából, és egybehangzóan ezt az utat ítélte mindenki a legelfogadhatóbbnak. Azóta természetesen többször is megkaptuk már kritikaként, hogy miért Berlin és miért nem Budapest, de erre számítani is lehetett.
MN: És mi ennek a kritikának általában az alapja?
EM: Volt, aki azt mondta, hogy Esterházy kutatásához magyar könyvtár kell, de én ezt nem érzem valós problémának. Attól, hogy Berlinben vannak az anyagok, hozzáférhetők, kutathatók. Berlin nincs messze, az internet segítségével könnyű az anyagokhoz hozzájutni, Berlinben van egy komoly magyar szellemi élet, maga az akadémia nagyon nyitott hely, mindenben a kutatók, érdeklődők segítségére lesznek. Az akadémia archívuma egy izgalmas, aktív műhely, nem egy poros levéltárként kell elképzelni, a kikerült anyagokkal is azonnal elkezdtek foglalkozni.
MN: Mindezzel együtt, valaki gondolhatja úgy, hogy egy újabb értékes életmű került ki az országból.
EM: Bizonyára, de el kell mondanom, hogy minket elsősorban az érdekelt, hogy egy stabil intézményi környezetbe kerüljön a hagyaték, egy kiszámítható, felkészült helyre, ahol magas szinten foglalkoznak vele. Ez nem politikai, hanem intézményi kérdés a számunkra. Másfelől nem álltak sorban az intézmények, volt néhány opció, de az elfogadhatóak nem itthoniak voltak.
MN: A Petőfi Irodalmi Múzeum nem jelentkezett a hagyatékért? Hiszen itthon ez az ő feladatkörük lenne elsősorban.
EM: Prőhle Gergely egyszer találkozott anyámmal, illetve írt később egy levelet, amelyben jelezte, hogy szívesen látná a Petőfi Irodalmi Múzeumban az apám anyagait. Ez ugyanakkor még egy nagyon korai szakaszban történt, és akkor mi természetesen mindenkivel szóba álltunk, de jeleztük, hogy még előttünk áll az anyagok szétválogatása, rendszerezése, és az minden bizonnyal több évig fog tartani. Prőhle a levele megírása után két hónappal már nem volt a PIM igazgatója, és utána már semmilyen megkeresés nem jött a múzeum részéről. Ez nyilván a stabilitás iránti vágyunk szempontjából nem volt különösebben biztató. Hozzáteszem, ha Prőhle vagy E. Csorba Csilla lenne most is még a PIM igazgatója, akkor is valószínű, hogy Berlinbe kerül a hagyaték. Egyszerűen nem szerettük volna apám életművét egy ilyen politikai környezetbe beleengedni, ha már életében ez az egész olyan szépen lepattant róla.
MN: A PIM vezetése nem is keresett titeket?
EM: Nem kerestek, ez tény. Más intézmény pedig komolyan nem merült fel, és ez megint csak a múzeumi helyzet instabilitását mutatja Magyarországon, hiszen nem nagyon vannak olyan intézmények, amelyek egy ilyen feladatot el tudnának látni.
MN: De hiszen van Kertész Imre Intézet is szép szecessziós palotában.
EM: Ez az ott lévő anyagok politikának kitettségét támasztja alá, illetve a magyar intézményi struktúra válságát. Hisz az közel sem nyilvánvaló, hogy ők egyáltalán képesek elvégezni a vállalt feladatukat egy megfelelő színvonalon. Már az sem világos, hogy mi is pontosan a vállalt feladatuk.
MN: A Demeter Szilárd alatt „irodalmi erőközpontosított” PIM és a Schmidt Mária megálmodta Kertész Imre Intézet lett a két kijelölt csúcsintézmény az irodalmi terepen, az ő forrásaik végtelenek, minden más intézmény súlyos forráshiánnyal küzd.
EM: Mindkét intézményből süt a politikai elkötelezettség, és ez nagyon zavaró. Igencsak Berlin felé billenti a mérleg nyelvét az, hogy nem tudom, Werner Heegewaldtnak, a berlini archívum vezetőjének milyenek a politikai nézetei, azt viszont tudom, hiszen lépten-nyomon hangsúlyozza Demeter Szilárd vagy Schmidt Mária, hogy ők Orbán rendíthetetlen hívei. Egy normális társadalomban nem kell tudnom, kire szavaz a Berlini Művészeti Akadémia vezetője, hiszen ennek semmi köze a szakmai munkájához, ez az ő magánügye, amit nem is tereget ki. Meg kell mondanom, amikor az akadémia kiadta a nyilatkozatot apám hagyatékának befogadásáról, beszéltem a testvéreimmel, és mindenki úgy élte meg, mintha egy nagy kő gördült volna le a szívünkről.
MN: Meglehet, nem Esterházy Péteré az utolsó hagyaték, ami Berlinbe kerül.
EM: Érdemes lenne elgondolkodni azon, miért lehet az, hogy az elmúlt évtizedek legjelentősebb szerzői, illetve az ő jogutódaik közül többen is úgy vélték, külföldön lesz a legjobb helyen az életmű. Az intézményrendszerrel és a társadalom, az állam stabilitásával szembeni bizalmatlansággal függ össze ez a dolog. A mi felelősségünk az volt, hogy egy olyan helyre kerüljön a hagyaték, ahol biztonságban van, ahol megbecsülik, ahol foglalkoznak vele. Hogy ez most nem az ország határain belül, hanem azokon kívül van, az realitás, amit el kell fogadnunk. Én hajlamos vagyok úgy látni ezeket az életműveket, az apámét is, Kertészét is, Konrádét is, amelyek bár magyarul születtek, a közös európai kultúra részét képezik. És ebből a szempontból igenis a helyükön vannak Berlinben, ahol a saját európai kultúrájuk részeként tekintenek rájuk.
MN: Ami most Berlinbe kikerült, mintha azt is feltételezné, hogy várható újabb Esterházy-kötetek megjelenése. A levelezésből, esetleg a naplórészletekből. De talán az sem elképzelhetetlen, hogy a spirálfüzetek között akad olyasmi, ami még nem jelent meg.
EM: Apám a vasárnapi ebédeknél néha viccelődött azzal, hogy ha találnánk majd olyan füzetet, ami úgy néz ki, mint egy regény, egy novella vagy egy színdarab, de még nem jelent meg, az azért nem jelent meg, mert rossz. Tény, hogy van rengeteg olyan anyag, amely valóban érdekesnek tűnik, és további kutatás vagy esetleg kiadás tárgya lehet, mint akár az említett levelezés, vagy a Harmonia cælestis jegyzetanyaga. De az is tény, hogy amíg a jogok a családnál vannak, tehát 2086-ig nem fog eddig kiadatlan vagy ismeretlen szépirodalmi Esterházy Péter-mű megjelenni.
MN: Ezt sokak bizonyára szomorúan hallják.
EM: Apámnak nagyon fontosak voltak az olvasói, de most már annak kell örülni, ami van, és annak, hogy jó helyre került.
Az interjú a Magyar Narancs 2020. november 19-i számában jelent meg.
