Magyar Narancs: Úgy tűnik, ez a könyved az első, amelyik eddig megúszta a támadásokat…
Szabó Borbála: Olyannyira, hogy még a fiam szigorú magyartanára is írta, mennyire tetszett neki, bár azt kicsit nehezményezte, hogy épp Editnek hívják – miképp őt is – a gonosz magyartanárnőt. De jellemzően megint a gyerekek felől érkeztek az izgalmasabb reakciók, ami ismét aláhúzta a régi tapasztalatomat, hogy a felnőttek gondolkodása sokkal inkább korlátok közé szorított. Ráadásul folyton szövegen túli kritériumokkal szembesítenek, nevelési szempontokat kérnek számon a műveimen. Volt anyuka, aki azt állította, hogy neki tetszett ugyan a regény, de az nincs rendben például, hogy az egyik gyerek a Trónok harcát nézi a telefonján. Tudja ő persze, hogy van ilyen, de nem kéne erről írni. Egy idealizált világot kérnek rajtunk, gyerek- és ifjúsági írókon számon, ahol a családok együtt élnek, csupa egészséges ételt esznek, és már a Kisvakondot sem lehet megnézni együtt, mert abban is akadhatnak igen durva részek! De én ellentartok ezeknek az elvárásoknak, nem vagyok pedagógus, sem a szülő társa a nevelésben, hanem író. Nem azt mondom, hogy egy az egyben, a maga nyerseségében a kicsik elé kell dobni a valóságot, anyaként és íróként is szűröm és kerekítem a dolgokat, sőt, egyszerűsítem is, ha kell. Amikor megírok egy gyerekeknek szánt könyvet, kicsit máshogy dolgozom el a széleket, mint egy felnőtteknek szóló írásban tenném, de egy az egyben nem nevelek velük, nem akarok megmondani és utasítani.
MN: A csúnya szavak kérdése is felmerült többször az írásaiddal kapcsolatban, főképp a Nincsenapám seanyám kapcsán.
SZB: A legtöbben azzal vádolnak, hogy ezzel azt mondom a kamaszoknak, hogy a mocskos beszéd megengedett. De hát igenis beszélnek csúnyán az emberek! Ha én megcukrozom a mondataikat, máris nem valós figurák jelennek meg, hanem aranyos bábok, amelyeket mintaként ugyan eléjük állíthatok, de nem lesznek hitelesek. Hogy miért van szükség erre, kérdezik. Én pedig mindig türelmesen elmagyarázom – még a felnőtteknek szánt darabjaim kapcsán is –, hogy hibás elvárás, hogy valami nem létező szépséges nyelvet használjanak a szereplők.
MN: A Bori nem elég píszí, ezt is a fejedhez szokták vágni.
SZB: Eredetileg vígjátékíró vagyok, és minimum onnan tudom, hogy a kissé elrajzolt alakok ősidők óta jól működnek. Én is így rajzolom a figurákat. Roald Dahlra szoktam hivatkozni: nála például a gyerek meg akarja ölni a nagymamáját, mert idegesíti. Nálam azért ennél emberbarátibb a cselekmény. Amikor megjegyzik, hogy nem ábrázolhatok egy szereplőt olyan ellenszenvesnek, mint mondjuk a Bajusz Rozit A János vitéz-kódban, akkor mit mondhatnék?! Mindig voltak a világon ellenszenves kislányok, ez ellen kár harcolni! Egyre inkább arra megy a világ, hogy egalizáljunk, még a mesében se lehessen senkit kifigurázni. Pedig nagyon unalmas lesz az irodalom csupa jól nevelt, udvarias és átlagos külsejű emberrel.
MN: A János vitéz-kódban például majdnem minden felnőtt nagyon hülye, szatirikusan ábrázolod a világukat, talán ettől lett inkább ifjúsági a könyv.
SZB: A gyerekekkel szeretek összekacsintani. Szeretek kibújni az elvárások alól, és ebben a műfajban ez megengedett. Egyfajta mesenyelven szólalhatok meg egy általam konstruált világban. Persze ez csak egy eszköz, mert elmondhatok mindent ezen a nyelven, ami fontos számomra, csak épp van egy álruhája a mondandómnak. És ez felszabadít.
MN: A Nincsenapám seanyám című, bevallottan önéletrajzi ihletettségű műved színdarab volt először. Kemény könyv, lehet röhögni ugyan a durva élettárson, de azért a figura csak-csak szexuálisan molesztálja a kislányt, aki nem talál segítséget sehol.
SZB: Volt egy tárcasorozatom egy női magazinban, ahol megírtam azt az élményem, amikor anyám alkoholista pasija részegen elaludt a szobám ajtaja előtt, én pedig nem tudtam kimenni pisilni, így kénytelen voltam a macskaalmot használni, amit a macskám, Sziamiaú megértő tekintettel nyugtázott. Nyomorult pillanat volt. Ez a szöveg valóban nem gyerekeknek szólt. Ám hamar szembesültem azzal az egyébként világtrenddel, hogy kortárs drámákra nemigen van szükség. Előbb rendezik újra negyvenedszer Csehovot vagy Shakespeare-t, illetve mutatnak be filmadaptációkat. De az ifjúsági színpadra kellenek az új anyagok, ott még szükség van ránk, így a drámaírók odacsődülnek.
MN: Nem először nyúlsz hozzá klasszikusokhoz, utalok itt akár a Nincsenapám… kamasz lányára, aki Karinthyval és Kosztolányival haverkodik, de a Bánk bán-átiratodra is, amelyet magyarról magyarra fordításnak hívsz – ezért is támadtak.
SZB: A Bánk bán kecskeméti olvasópróbájára rettegve érkeztem. A színészek is morogtak, főképp azok, akiknek erős nemzeti érzéseik voltak, és ezáltal támadva érezték magukat. Miért kell belenyúlni a Bánk bánba, ráadásul egy kis nőcinek, amikor elég jó az magától is?! A másik oldal meg azért támadott, miért megyek el dolgozni olyan helyre, ahol az igazgató jobboldali. De végül a leghangosabban ellenkező színészeket is meggyőzte az anyag, maguk mondták később felülbírálva a saját előítéleteiket, hogy sokkal drámaibb lett a szöveg, és a közönség is jobban érti. Magam is megdöbbentem azon, hogy ennyit foglalkozom régi művekkel. Nincsen bennem missziós érzület, de valahogy sokszor kanyarodom vissza hozzájuk. Most például a véletlenek vezettek. Tizenévesen olvastam azt a Woody Allen-novellát, A Kugelmass-epizódot, amikor a Bovarynéban egyszer csak felbukkan egy kopasz zsidó, aki liheg a nő után. Tetszett az ötlet, és szinte bosszantott, hogy egy ilyen remek alapanyagot valaki csak egy röpke kis novellában dolgoz fel. Azóta akartam egy ilyesfajta belekerülést egy magyar klasszikus műbe. Majd én rendesen megírom, gondoltam. Aztán a kisebbik fiam ötödikes lett, szeretem nagyon ezt a korosztályt, a gyerekkor és a kamaszkor határán, és épp a szöveggel küzdött. Megjegyezte, milyen ellentmondásos például a zsiványos jelenet, mikor a nagy becsületes, tiszta lelkű Jancsi voltaképpen egy mészárlást követ el.
MN: A líra és epikában a vers és a próza csap össze, itt a humán és a reál érdeklődés feszül egymásnak. Egy elbeszélő költemény egyszerre a kettő: vers, epikus fordulatokkal.
SZB: Nagyon megtervezem mindegyik munkámat, a fiataloknak szánt prózai írásoknak ugyanúgy futok neki, mint a felnőtteknek írt drámáknak. Koordinálok, kitalálom, hol legyen a csúcspont, hatalmas kartonlapokon mozgatom a jegyzeteimet. De az ellentétekről mindig kiderül nálam, hogy csak belelátjuk a dolgokba a szembenállást, nem is olyan lényegesek a különbségek. Itt a kis reálos csapat utál olvasni. Erre azért volt szükségem, mert messziről akartam indítani, onnan nagyobbat lehet fejlődni, ez is drámaírói gondolat. De kicsit én is benne voltam ebben, csak fordított előjellel. Én a matekot utáltam gyerekként. Ma már rajongok a matematikáról szóló kultúrtörténeti könyvekért – egyik kedvencem A nagy Fermat-sejtés, letehetetlen! –, és ezek döbbentettek rá, hogy csak rosszul közelítettem meg annak idején a dolgot.
MN: Érdekesek a könyv versbetétei.
SZB: Nagyon érdekelt, meg tudom-e oldani ezt, azelőtt nem írtam verseket. De talán ez a kíváncsiság is vitt a János vitéz felé. Mert ez az a mű, amelyiket kétéves koromban megtanultam kívülről. Nyelvileg aktív agyam volt, mindent könnyen megtanultam, apukám produkáltatott társaságban: „Figyeljetek, most elszavalja a János vitézt!” A szöveg beült a fejembe. Most először a munka közben néztem rá tiszta fejjel, hogy mi is ez a mű? Kell-e nekünk a János vitéz, vagy csak megszoktuk? Amikor írtam a saját versszakokat, sokszor az eredetiből kúsztak át szavak az én szövegembe, ösztönösen azokat használtam. A szerkesztőm, Kovács Eszter bejelölte, amit sántítónak érzett, és azok nemegyszer magától Petőfitől származtak. Ilyen volt a „kiváncsiságos” is. Ilyen szó nincs, jegyezte meg – joggal, én meg nagyot nevettem. Még a verseket lektoráló Varró Dani is belefutott abba, hogy Petőfit akarta irtani.
MN: Jancsi mániákus volta fogott meg?
SZB: Amikor elkezdtem írni, nem voltam már meggyőződve arról, hogy mitől lesz érdekes, az lesz-e egyáltalán. Az első jelenetek reálisak a János vitézben, lélektanilag megalapozottak, jók, de utána, lássuk be, elborult dolgok jönnek, amelyek gyerekként nagyon tetszettek, mint mikor a levegőeget harapják meg az óriásokkal találkoznak, de aztán az egész összecsapottá válik, Jancsi egyszerre Tündérország királya lesz és vége. Miközben végig mániákus marad: egy halott lányt keres egész életében. Akár megbolondulástörténetnek is láthatjuk ennek alapján az egész mesebeli vándorlását. Belegondolva, hogy ha mi, itt és most feladnánk az álmainkat, ha Magyarországon mindenki elveszítené az eszement vágyait, mániáit, akkor mi történne? Az idealizmus hiánya végül fontos központi gondolattá vált.
MN: Nem találkoztam még olyan fiataloknak szóló művel, ahol megjelent volna a közélet.
SZB: Fontos volt, hogy megmutassam a valóságot. Mert ezek a gyerekek folyamatosan hallják a politizálást, tapasztalják a szakadékokat az emberek között. A hétköznapjaikban átélik nap mint nap a gyűlölködést, ami ijesztőbb, mint a mesevilág, ahhoz képest a János vitéz szörnyetegei nem is olyan durvák. A politika kérdése tabu, ritkán beszélünk róla nyíltan, pedig a gyerekek érzik a szembenállást, így még jobban összezavarodnak. A kiadóban is volt szó róla, kell-e ilyesmivel megtalálni a gyerekeket, de én harcoltam érte. Sokszor mondják, milyen apolitikusak a mai fiatalok. A kamasz gyerekeimen látom, hogy valóban nem szívesen foglalkoznak ilyesmivel, hiszen az az alapélményük, hogy akik belemennek, mintha megőrülnének. De szerintem nem jó, ha apolitikus egy nemzedék. Mindannyian ismerjük a helyzetet: ülünk a családi asztal körül, az egyik nagyszülő nagy jobbos, a másik nagy balos, és mindenki retteg, nehogy a téma előkerüljön. Tabusítva van, miközben túl is van beszélve. Nem dolgozzuk fel a traumákat, nem beszélünk a mindannyiunkat érintő problémákról. Nem pártpolitizálok a könyvben, de az erővonalak és a módszerek felismerhetők. Annyi remek gyerek- és ifjúsági könyv megjelent már a holokausztról vagy a homoszexualitásról, de a mai politikai hangulatról – amiben benne élünk! – tilos beszélni.
MN: A meseország mindenkié kapcsán az egyik érv épp az volt, hogy a gyerekek találkoznak a valóság ezen szegletével. Te, magadat keresztény értelmiséginek valló emberként mit gondolsz erről?
SZB: Másféle családból jövök, mint amilyenben most élek, így több buborékban is létezem, több oldal igazát látom. Egyikben sem tudok úgy hinni, hogy a másikat utáljam, illetve minden oldal igazságát látom. Anyukám baloldali liberális gondolkodású szociológus volt, jártak hozzánk mindenféle emberek, melegek és transzneműek is. Bennem fel sem merült volna, hogy ezzel bárkinek problémája lehet, ha ők nem mesélnek atrocitásokról, megkülönböztetésről, és hogy mennyire nehéz párt találniuk. Majd katolikus fiúhoz mentem hozzá, és mindenki hozta a saját értékrendszerét. A férjem – aki szintén nyitott ember – azért konzervatívabb, mint én, szoktunk is néha ütközni, így alakult ki a saját, közös világlátásunk. A könyv kapcsán a reakciók döbbentettek meg, mindkét oldalról. Ez is olyan lett, mint nálunk majd’ minden: nem tudtam nem szatírának tekinteni az általános bepörgést. Persze ez az egész túlmutat önmagán, de mivel a könyvet én még nem olvastam, így csak annyit mondhatok: magát a témát illetően nincs kifogásom.
Az interjú a Magyar Narancs 2020. november 12-i számában jelent meg.
