Krusovszky Dénes

Miről beszélünk, amikor Réz Pál memoárjáról beszélünk?

Könyv

Az őszi kiadói szezon egyik legtöbb figyelmet kapott könyve Réz Pál és a kérdező Parti Nagy Lajos úgynevezett hangos memoárja, interjúkötete, a Bokáig pezsgőben lett.

És ez nagyon rendben is van így. Réz és Parti Nagy évtizedeket fel­ölelő dialógusa (amelyben a kérdező úgy tud a háttérben maradni, hogy mégis egyenrangú félként vezeti a beszélgetést) azon túl, hogy szórakoztató és legjobb pillanataiban egyenesen magával ragadó szöveg, hiánypótló mű is. Hiszen, ha előbb nem, olvasása közben egészen biztosan megérezzük, hogy túl keveset tudunk a félmúltunkról, és azok a sémák, amelyek szerint elképzeljük az előző generációk irodalmi és magánéletét, mindig fájdalmasan leegyszerűsítőek. Ezért különösen fontos olvasmány lehet a Bokáig pezsgőben azoknak, akiknek a félmúlt is történelem, tehát a fiatalabb közönségnek. De nem dicsérni jöttem, hanem kérdezni. Miért kezeli a kritika egyetlen szerkesztő szubjektív visszaemlékezését irodalomtörténeti áttekintésként, kánonalkotó gesztusként? És ha már így tesz, akkor milyen és miért ilyen ez a történet és ez a kánon? Végül pedig: mit mond el ez a memoár és a fogadtatása a közelmúlt irodalmáról, illetve rólunk, irodalmárokról és olvasókról?

 

A tanú

Nem könnyű persze elvonatkoztatni azoktól a körülményektől, melyek a könyv megjelenését övezték: Réz 85. születésnapja, a Holmi folyóirat elég nagyszabásúra hangolt, monstre antológiákkal kísért megszűnése; ünnepélyes pillanatok, melyek szertartásrendjében egyfajta szoborállítási igyekezet is felismerhető. A Bokáig pezsgőben megjelenése lényegében ebbe az eseménysorozatba kapcsolódott be, és fogadtatását is inkább az ünnepi beszédek szuperlatívuszai és szemérmes elhallgatásai jellemezték. De miért baj ez? Egy irodalmi szereplő, egy nagy egyéniség felköszöntése mint társasági rítus bizonyára helyénvaló. Baj azonban, ha azonnal önmagán túli jelentőséget tulajdonítunk neki, és ha olyan dolgokra is kiterjesztjük a vonatkoztathatóságát, amelyek tulajdonképpen beláthatatlanul messze esnek tőle. Mondjuk, ha Réz frappáns és sodró történeteiből, mint valami varázsgömbből egy hosszú, a második világháborútól vagy adott esetben egészen a huszadik század elejétől máig tartó időszak teljes magyar irodalmát akarjuk kiolvasni.

Kálmán C. György Narancsba írt kritikája (A tanú udvariassága, 2015. október 29.) egyenesen azt állítja, hogy ebben a memoárban „benne van a 20. század második felének egész magyar irodalma”. László Ferenc a Revizoron (Élet-Mű-Emlék, 2015. október 29.) pedig úgy fogalmaz, hogy a könyv „a huszadik századi magyar irodalom valóságos panoptikuma”. Érthető lelkesedéstől fűtött, de félrevezető tételmondatok ezek. Réz memoárjában nincsen benne az egész huszadik század (vagy a század második fele, vagy az ezredforduló környéke) magyar irodalma. Éppen ellenkezőleg, habár színes és valóban mozgalmas emlékképek sorakoznak a lapokon, az is nagyon határozottan látszik, hogy itt a magyar irodalomnak az a része van jelen, amihez Réznek köze volt, amit szeretett, amit – rengetegszer használt és mindvégig kibontatlanul hagyott sematikus jelzővel – „jó” irodalomnak tartott (illetve egy viszonylag kínos részlet erejéig a dilettánsok, de ez mindegy is).

Réz Pál maga óva int egy ilyen túldimenzionáló olvasattól: Parti Nagy kérdésére, hogy miért nem szereti a „»nagy idők nagy tanúja« lemezt”, azt mondja: „mert akkor nem én vagyok, hanem a nagy idők nagy tanúja”. Ehhez ő valóban elég jól tartja magát, talán az utolsó két beszélgetésrészt leszámítva (melyek 2000-ben és 2015-ben készültek), ám még ezeknek a kései, keserű futamainak a lezárásában is visszahúzódik szubjektuma védelmébe: „Ezért is van rendjén, hogy nyolcvannégy éves korában leteszi az ember a szerkesztői tollat, mert lehet, hogy elévült az ízlése.”

 

Régi dicsőségünk

Réz Pál visszaemlékezéseiből a háború utáni időszak jelentős lektorának pályaképe bontakozik ki, azaz a szigorú, tehát széles látókörű, de szándékosan szűkre vett keretekkel operáló ítészé, akinek szemében csakis a legmagasabb értékpreferenciák szerint válhat egy mű „jó” irodalommá. Jellemző, hogy ha minta kell, akkor Ady vagy József Attila teljesítménye kerül elő, s bizony az ő árnyalakjaikhoz mérve kutya nehéz dolga van a mindenkori kortársaknak.

A kötetben gyakran emlegetett és az abból kimaradt nevek ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy ez a nagy anekdotákkal megtámogatott kanonikus emlékezetmű mennyire szubjektív és merev. Ez természetesen nem baj, sőt kifejezetten tanulságos és szórakoztató, ha Réz személyes memoárjaként forgatjuk, ám elég bosszantóvá válik, ha a recepció ajánlata szerint a 20. század irodalmi panoptikumaként tekintünk rá. Sokat olvashatunk Vasról, Zelkről, Déryről, Kormosról, Mándyról, Illyésről és Petriről, elő-előkerül Nagy László és Juhász Ferenc, Nemes Nagy és Ottlik, épp csak említés szintjén Pilinszky is, az meg kifejezetten izgalmas, ahogy Csurka alakja kirajzolódik előttünk. Jellemző, hogy mennyire el van emelve a magyar irodalom utána levő részétől a Nyugat köre, főleg Ady és Kosztolányi, illetve mellettük József Attila.

Réz lenyűgözően hagyománytisztelő irodalmár – amit itt kibontakozni látunk, az a konzervatívvá vált modern magyar irodalmi hagyomány képe. A Nyugat nemzedékei által elindított, nagyszabású irodalmi modernizá­ciós projekt végpontja, ahol épp a modernizációról nincs már szó, és az válik értékké, ami már a Nyugat esetében is javarészt megkésett volt: a nyelvi anyagkezelés posztszimbolista formalizmusa.

Az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában („Mit akar ez az egy ember?”, 2015. november 13.) Szilágyi Márton – aki főleg a kánonformáló főszerkesztőt kereste és hiányolta a kötetben – azt írja, hogy „éppen a Holmi főszerkesztői tapasztalata marad ki a beszélgetésekből […] hiszen a beszélgetés törzsének készültekor még viszonylag friss és eleven organizmus volt a lap, a jelenlegi visszatekintés pedig, amely a folyóirat deklarált megszűnése után készült, nem túl részletes”. Az igazság azonban az, hogy az 1992 novemberében és a 2015 kora nyarán készült beszélgetések között ott van egy középső rész is (igaz, Utószó címmel), amelyet 2000 júniusában rögzítettek, tehát úgymond a Holmi életpályájának tetőpontja körül. Hogy Szilágyi előtt észrevétlen maradhatott ez a betét, mégsem csoda, hiszen ennek a szakasznak is lényegében ugyanazok az irodalmi főszereplői, mint a tíz évvel korábbi beszélgetésben felidézett, harminc-negyven évvel korábbi emlékeknek: Déry, Illyés, József Attila, Ady, Jékely. A kortárs irodalom, pláne annak bármiféle újabb formái szinte láthatatlanok. Réz némi cinizmussal meg is jegyzi: „Hát a szépirodalomból elég nekem a kéziratokat olvasni, az bőven elég, amit a Holmiban kell.”

Réz memoárjának mint élettörténetnek vagy olvasmánynak nem árt különösebben, hogy egyáltalán nem szerepel benne Tandori Dezső, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Erdély Miklós, Krasznahorkai László, Nádas Péter (ő, mondjuk, egy lábjegyzetbe befér, mint a Charta ’77 aláírója). Az sem, hogy nem hangzik el egyszer sem az avantgárd vagy a posztmodern kifejezés. De ha azt mondjuk, hogy mindez említetlenül maradhat, és mégis benne van a könyvben „a 20. század második felének egész magyar irodalma”, az a mai (és jövendőbeli) magyar irodalomnak már árt, nem is keveset.

 

Az új József Attila

Részben ugyanez vonatkozik a Holmi-jelenségre is: kétségtelen, hogy a maga idejének jelentős fóruma volt, mégsem a korszak volt a Holmi része, hanem a Holmi a korszaké. Nem újraformálni igyekezett a forgalomban lévő fogalomkészletünket arról, hogy mit nevezünk, nevezhetünk irodalomnak, hanem folyamatos visszautalásokkal épített maga köré egy neutrális, minőségcentrikus (vö. „jó irodalom”), tradicionalista aurát. A Nyugat letéteményeseként határozta meg magát, holott nem volt modernizációs, „csak” minőség­elvű programja. Vagy ahogy egy interjúban (lásd: „Elég jó lap volt, azt hiszem”, Magyar Narancs, 2014. szeptember 14.) maga Réz is megjegyezte: „valószínűleg kicsit régimódibb volt a Holmi, mint amilyennek egy folyóiratnak lennie kell”. Nem véletlen, hogy mire a lap befejezte működését, az úgynevezett „Holmi-líra” sértéssel felérő jelzővé vált a kortárs költészet fórumain.

Nyilván ettől nem teljesen független az idős Réz keserűsége, aki azt mondja, hogy az elmúlt huszonöt évben a magyar irodalom nem teljesített túl jól, és különösen a harminc alatti lírikusok nagyon gyengék, de amúgy általában is, a rendszerváltás utáni irodalom gyatrább, mint a szocializmus korabeli. Ez, habár hasonló csengésű, mégis gyökeresen más elkeseredésből táplálkozó ítélet, mint amit Tamás Gáspár Miklós nagyjából vele egy időben, kísértetiesen hasonló szavakkal megfogalmazott (a „MAGYARÍRÓ” nevű entitás karakterrajzát felvázoló írást lásd: Kikérem magamnak, hvg.hu, 2015. február 25. – a szerk.). Réz nézőpontjából nem annyira a politikai-társadalmi közeg és az irodalom viszonyának átalakulása, az irodalom funkcióvesztése és hasonlók jelentik a problémát, hanem hogy megszakadni látja azt a nagy hagyományt, melynek fáklyavivőjeként definiálta magát és lapját.

Ha egyetlen szimbolikus alakra fordítjuk le ezt, akkor azt mondhatjuk: az új József Attila keresése volt a koncepció lényege. Egy ideig úgy tűnt, épp a Holmi indulása körül, hogy Petri lehet az – de nem így alakult. „Én, megmondom őszintén – idézi fel ’89-et Réz 2015-ben –, benne láttam az új József Attilát. Kicsit úgy is szerettem volna, hogy olyan legyen a Holminál Gyuri, mint a Szép Szónál József Attila, de erre ő nem volt alkalmas.” 2000-ben, a jelen időről szólva már van némi lemondás a hangjában: „Tudod, miben jelentkezik leginkább az öregség? Nem izgat annyira, hogy jön egy új József Attila, és azt én már nem fogom olvasni. És biztos, hogy jönni fog.” Tizenöt év elteltével aztán végképp elkomorul a vízió: „Elképzelni nem tudom, hogy az utóbb jelentkezett rengeteg fiatal között lesz olyan, akit úgy fogunk emlegetni, mint mondjuk József Attilát. Ennek nem látom az esélyét. Fene tudja, miért.”

Petri maga is sokat szenvedett József Attila nyomasztó árnyékától, de volt olyan jelentős költő, hogy mégis el tudott lépni ettől a szorongástól, és önmagában érvényes lírát hozott létre. Réz, úgy tűnik, aktív pályája végéig megmaradt ennél az irodalmi vágyképnél, melynek kudarcba fulladása mintha egyszerre jelentette volna az új lírától való önkéntelen elfordulását is. Ismétlem: ez sem von le semmit a memoár értékéből, sőt azzal, hogy az 1992-ben, majd 2000-ben, végül 2015-ben rögzített beszélgetés nem egyetlen statikus pillanatból tekint vissza, hanem maga a visszaemlékező is évtizedeket öregszik, miközben hozzánk beszél, olyan ív rajzolódik ki, amely nélkül talán az egész jelenség nem lenne értelmezhető. Nem, nincsen benne „a 20. század második felének egész magyar irodalma”, ám a maga félreértéseivel, elhallgatásaival, vakfoltjaival és kudarcaival teljes és életszerű portré a Bokáig pezsgőben. Egy bonyolult karakter cizellált rajzaként jóval érdekesebb, mint irodalomtörténetként, és mikrojeleneteiben összehasonlíthatatlanul jelentősebb, mint átfogó tablóként. Nem utolsósorban pedig azzal is komolyan hozzájárul a kortárs irodalom önképének alakításához, hogy fogadtatásával felhívja rá a figyelmünket, olykor mennyire könnyen mondunk le az összetettebb értelmezésről a látványosabbért cserébe.

Neked ajánljuk