Magyar Narancs: Miért épp most nyúlt a forradalom témájához?
Monica Porter: Nincs konkrét apropója. Az első, szintén történelmi témájú gyerekregényemet három évvel ezelőtt írtam. A Benny and Bobby Versus Adolf a második világháború idején játszódik Berlinben. Élvezettel vetettem bele magam a regény megírásába, ezért mindenképpen szerettem volna egy másodikat is, de most sem a máról akartam írni. A magyar forradalom időszaka áll hozzám a legközelebb, hiszen ez határozta meg az egész életemet. Úgy nőttem fel és töltöttem életem első pár évtizedét, hogy személyesen ismertem azokat az embereket, akik érintettek voltak az ’56-os forradalom eseményeiben. Hallgattam a történeteiket, megtudtam milyen az életük emigránsként, és a forradalom tanulságai is mélyen beleivódtak az elmémbe. Azóta tudom, hogy harcolni kell a gyűlölet és az elnyomás minden formájával szemben. A szabadság és a függetlenség iránti szenvedélyes vágy mindig is a „véremben volt”, és remélem, hogy ez utat talált a könyvbe is. Könyvet és cikkeket is írtam erről az időszakról, például arról, hogy édesanyámmal, Rácz Valival, és édesapámmal, Halász Péterrel hogyan menekültünk ki az országból. Úgy gondolom, ez egy kellőképpen izgalmas és drámai téma ahhoz, hogy jó gyerekregény lehessen belőle.
MN: Ön és a családja ’56 novemberében emigrált, akkor még csak négyéves volt, vannak személyes emlékei erről az időszakról?
MP: Nincs sok emlékem, amit tudok, azt is inkább a szüleimtől hallottam vagy könyvekből olvastam, de azért van egy-két halvány emlékem. Például, hogy én és a bátyám a kertben játszottunk, aztán elkóboroltunk a házak között, már ismeretlen utcákon jártunk, amikor váratlanul egy orosz tankkal találtuk szembe magunkat. A tank előtt állt pár orosz katona, mi meg odamentünk hozzájuk. Gyerekek voltunk, nem volt bennünk félelem. Ők kedvesek voltak, adtak nekünk egy kevés aprópénzt, mi pedig hazamentünk és lelkesen meséltük a szüleinknek, hogy nézzétek, mit kaptunk az oroszoktól. Akkor az anyám azt mondta, hogy sose menjek vissza oda, mert veszélyes. Halványan emlékszem arra is, hogy amikor elhagytuk az országot és megérkeztünk Amerikába a menekülttáborba, egy nagy teremben több száz ember ült, és nekünk is oda kellett mennünk a tisztekhez, elmondani, kik vagyunk. Késő este volt, négyéves kislányként már nagyon fáradt voltam, nem bírtam tovább, aludni akartam. Fölálltam egy székre, és azt mondtam, hogy „kurvák, kurvák, hagyjanak aludni”. A magyarok mind elkezdtek nevetni, az amerikai tisztek meg persze nem értették, hogy mi ez a nagy derültség.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
