A kortárs líra területén ritkán találkozunk ilyen grandiózus vállalással, még akkor is, ha a szerzőről tudjuk, hogy előszeretettel dolgozik prózába hajló hosszúversekkel. Az anyag mégsem az önmagukban is terjedelmes írásoknak köszönhetőn ennyire masszív, sokkal inkább azért, mert a személyes és a közösségi múlt olyan mélyreható feltárására tesz kísérletet, amelyhez a lehető legtöbb emlék, közvetlen és közvetett beszámoló feldolgozására van szükség.
Fekete Vince bátran teret enged az emlékeknek. Így viszont a megannyi, más és más nyelvi regiszterben megszólaló költeményt összetartó narratív keret logikája nem mindig követhető, és a megfejtés – ha van egyáltalán – nem adja könnyen magát, noha már a ciklusokon kívüli Gyöngygolyók című nyitóvers is jelzi, hogy egy olyan egységes történettel állunk szemben, amelynek elsődleges szervezője maga a nyelv.
Persze, ahol valaki szól, ott valaki más hallgatni kényszerül, így az egész kötet struktúrája, illetve az egyes szövegek felépítése tekintetében is meghatározó a hiány és a csend. Mintha a nem hallható és nem látható tartományokban zajló események ugyanannyira fontosak lennének az egész szempontjából, mint a kibeszélés révén hozzáférhetővé tett történetek. A könyv különböző dramaturgiai pontjain elhelyezett, tizenhárom szövegből álló, már-már szociográfiai igényű Talponálló-sorozat például hiába szólaltatná meg az imitáción keresztül a magukat csak nehezen kifejezni képes beszélőit, ha közben nem lenne tekintettel azokra, akik nem jutottak szóhoz: „amikor nyitom őket a / rózsákat is egyenként / nyitogatom minden reggel / ők szólnak át onnan / honnan onnan honnan / valahonnan én sem tudom”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
