Magyar László András: A kert
Szélfútta hajnal, ködpermet szitál,
a gazda jár a kertben, hajladoz,
pödrött avarban ép diót kutat.
Mióta messze űzte tolvaj csőszeit
minden rohad – kidőlt karón tapos
bakancsa: kérgén törkes sárkolonc.
Bokrot-fatörzset vadszőlő borít,
aszott gomolyban csügg az ágakon,
sárgult levél közt, langyos gombaszagban
nagy, hullott birsek bársonyos hasán
csőrvájta sebben illatos penész.
A gazda mormog – Új rend köllene.
Aztán minek? Hisz el se adhatom.
Tán a Fiú majd… – sóhajt és legyint.
A kertkapun túl, künn, kelet felé,
fényes kazlakban oszlik már a köd:
a két kerúb fázón melengeti
dermedt kezét az izzó kard fölött.
Ez a rovat mindig máshol már megjelent verseket szemléz, ez a mostani vers azonban első közlés, ráadásul abban is kivételes, hogy nemcsak első, hanem utolsó, sőt utolsó utáni is: posztumusz. A latinista Magyar László András bizonyára nem bánná a szó magyarázatát: a „post”-ból származik, furcsa, szabálytalan felsőfok, azt jelenti, legutolsó, tehát nincs köze a „humus”-hoz, a „föld”-höz, mármint az elföldeléshez, ahogy a – nem klasszikus – „posthumus” alakból gondolni lehetne.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
