Belebújnak a kétoldalas álarcokat tartalmazó „kukucskálókönyvbe”, közös szerepjátékra híva őket. A gyermek elbeszélő belső monológja az oldalanként néhány sornyi szövegekből áll össze, miközben a kötetet maguk elé tartva az olvasók különböző, mindkét oldalt elfoglaló, gyerekrajzszerű (ál)arcok mögé bújhatnak. Mivel a szem helye ki van vágva, a kicsik így valóban magukra ölthetik a különböző állatok, a Hold vagy akár a félelem arcát.
A farsangi álarcok és a vírushelyzetben viselt szájmaszk funkcióinak összemosása azonban szétcsúsztatja a szöveget. Az álarcok hagyományosan a gonosz szellemek elűzésére szolgálnak (farsang, busójárás stb.), így az otthoni farsangozás a vírushelyzetben kényszerű helytállás nagyszerű metaforájává válhatna, ám a szájmaszkot viselő emberek szörnynek tételezése viszont megbontja ezt az olvasatot. A kisiskolás gyerekek az erős vizualitás miatt teljesen figyelmen kívül hagyják a szöveges részt (tapasztalat), szüleik pedig az olvasást megakasztó forgatás-nézegetés miatt szinte silent bookként kezelik azt: vagyis a képi anyaghoz a gyerekekkel együtt saját történeteket találnak ki. A következetlen koncepció és a döcögős történet ellenére kis közös újragondolással és a színes, izgalmas kivitelezés miatt a Bújócska mégis szerethető, érdekes játékká válhat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
