„Szép, verőfényes ősz volt, a szovjet trénszekerek fülsiketítő zörgéssel hömpölyögtek át a falun, és a harcosok messze földről hozott éneke elzsibbasztotta a még megmaradt félelmet.” Így kezdődik Lakatos Menyhért 1981-es novellája, a Vésztői Köztársaság történetét elbeszélő Egy Körös menti köztársaságról. Bár hangsúlyosan az egykori szemtanú perspektívájából látjuk az eseményeket, a szöveg rafinált módon álnaiv kedélyességgel enyhíti az emlékezés kíméletlenségét. Bő harminc évvel később Márton László regénye így vezeti el az olvasót a cselekmény helyszínére, amelyet ezúttal Vésztő helyett Hömpölyzugnak neveznek: „Aki el akarja képzelni városunkat azokban az őszi napokban, amikor bekövetkeztek az elmondásra váró események, az tartsa szem előtt, hogy a legtöbb épület ablakai ki vannak törve, és a földre sütött szemet szinte a szó szoros értelmében felsértik, megsebzik az üvegszilánkok.” A földre szegezett tekintet a miénk, hömpölyzugiaké, akik „magunknak sem tudjuk megmagyarázni a szégyenérzésünket” – és a miénk, olvasóké, akik ámulva követjük a folyton nézőpontot váltó, többes vagy egyes számú, de feltétlenül első személyű elbeszélő mozgását egy mélyértelműen mulatságos szatirikus történelmi regény szövegterében, amelyet szinte végtelenné tágított az írói fantázia.
A Vésztői Köztársaság története remek irodalmi alapanyag. 1944 őszén, a német csapatok távozása után a viharsarki kistelepülés egy egykori 1919-es direktóriumi tag világlátott fiának, Rábai Imrének a vezetésével kikiáltja a függetlenségét. (Rábai itt Mátrai; a történelmi szereplők többsége felismerhetően eltorzított néven lép be a regény világába.) Vésztő, illetve Hömpölyzug lezárja határait, s a településen és a környéken állomásozó szovjet csapatok irányítóinak tudtával és beleegyezésével önellátásra rendezkedik be. A függetlenségnek – az eljátszott önálló államiság minden mulatságos és szívszorító mozzanatával együtt – pár hónap múlva, 1945 februárjában az új hatalom megszilárdulása vet véget. Már első olvasásra is feltűnő, hogy
A mi kis köztársaságunk elszakad az ismerős történelmi korszakolástól: a regény történelmi víziója szerint a „koalíciós időszak” nem pusztán megágyazott a rá következő kommunista diktatúrának, hanem maga is brutális elnyomásra támaszkodó hatalmi rendszert valósított meg.
Hálás irodalmi témára lelt tehát Márton, hiszen a politikai léptéktévesztés már önmagában is szatíra után kiált (nincs is annál kínosabb és mulatságosabb, ha a tragikus hős helyett a lúzer követi el a hübriszt), és a viharsarki városállam története metaforikusan jól példázhatja a magyar állam modern kori történetét. Különös tekintettel az öncsalás politikai retorikai alakzataira, a nyers hatalomvágyat rosszul palástoló, üres és zavaros ideológiai jelszavakra, vagy a világpolitikai helyzet megértését falmelléki ravaszkodással és kivagyi kardcsörtetéssel helyettesítő diplomáciai ügymenetre. (Akár máig ható érvénnyel – miközben a regény, hála az Elbeszélés Szellemének, kínosan kerül minden közvetlen aktualizálást.
A fontosabb szereplők, ha éppen nem a saját nevükön szerepelnek, mint Rákosi vagy Sztálin, egykori elvtársaknak feleltethetők meg, nem pedig maiaknak. De mit van mit tenni, közvetve mégiscsak a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről is szól a regény.) Márton alaposan kiaknázza a történelmi szatíra lehetőségeit. A regény cselekményében fontos szerepet játszik egy kötet, amelyből Mátrai helyettese, a Hömpölyzugi Köztársaság ideológiai vezetője, Najmán megpróbálja kiolvasni a tökéletes állam felépítésének alapelveit: jelesül Johann Gottlieb Fichte 1800-ban íródott, ám magyarul a viharsarki városállam megalakulása előtti évben megjelent értekezése a zárt kereskedőállamról. A klasszikus német idealizmus Békés megyei karrierje, különösen, ha az egy néhány utcányi kommunista köztársaság megalapításában kulminál, pompás ideológiai hátteret biztosíthat az emberi kisszerűség, a jóindulatú vagy hatalomvágyó butaság termékeként, illetve az árulások és jóvátehetetlen bűnök sorozataként felfogott történelem szatirikus ábrázolásához.
Mindez azonban nem tartana ki négyszáz oldalon keresztül. (És, tegyük hozzá, feltehetőleg csalódást okozna Márton László hűséges olvasóinak.) A mi kis köztársaságunk szatirikus történelmi világa egyúttal a féktelen, démonikus narratív fantázia működési terepe. Az állandó elbeszélői perspektívaváltás egybenyitja a különböző fikciós szinteket, a szóviccek és ideológiai lózungok megelevenednek, a szereplők aggálytalanul közlekednek mítosz és realitás, bornírt politikai retorika, álom és népmese között, a visszatérő metaforák és allegóriák értelme saját ellentétébe fordul.
A regény egyik hideglelős csúcspontján Gajdos elvtárs, az egykori uradalmi számadó juhász az elbeszélő kíséretében végigsétál a kétszáz évvel ezelőtti Königsberg utcáin, s részletes tervezetet alkot a totális állam besúgórendszerének kívánatos működéséről.
A mi kis köztársaságunk másik csúcspontján egy meg nem nevezett hömpölyzugi lakos belopózik Najmán irodájába, hogy ellopja a tökéletes államról szóló értekezést, s legnagyobb meglepetésére foszladozó pókhálóval egybefont holttesteket talál. („Tudom, hogy vannak országok, ahol nehéz megkülönböztetni az élőktől a halottakat, de Hömpölyzugban eddig nem voltak ilyen jellegű problémáink.”) Hiába szólítja fel őket arra, hogy legyenek szabadok, ezzel egyszersmind saját magának is szabadságot követelve, a felszólításnak nincs foganatja. Ami nem meglepő: „Ha szétfoszlik a szolidaritás hálója, az ember elveszíti azt a lehetőséget, hogy alanyként tételezze magát az emberi létezésben.” Bár mi sem áll távolabb Márton László regényétől, mint a közvetlen tanító célzat, ezt az egyszerre társadalomfilozófiai és poétikai tanulságot, úgy hiszem, érdemes megszívlelnünk.
Kalligram, 2014, 392 oldal, 3490 Ft
