Modern francia társadalmi dráma egy elmagányosodott értelmiségi iránytalan vergődéséről, egyszersmind korunk világának kíméletlen karikatúrája - akinek így ajánlanak egy könyvet, és el is olvassa, az vagy nincs észnél, vagy maga is iránytalanul vergődő elmagányosodott értelmiségi. Márpedig Houellebecq (úgy kell ejteni, mint a Manchester Unitedben focizó Danny Welbeck nevét, csak franciásabban) regényeinek története minden rosszindulat nélkül összefoglalható így, csakhogy annyi váratlan ötlet és annyi jól megrajzolt karakter népesíti be őket, hogy szerzőjük egyáltalán nem véletlenül lett a kortárs francia irodalom egyik legfontosabb - és egyben legbotrányosabb - alakja.
Fotó: Europress Fotóügynökség
"Jó kezű, kiszámíthatatlan és szociopata"
- mondta művelt barátaim egyike Houellebecqről A térkép és a táj című legutóbbi regénye alapján. Egy másik, aki a szerző első bestsellerét, az Elemi részecskéket ismeri, úgy emlékszik, hogy a könyv nem tett rá túl nagy hatást, "effajta világregényeket az amerikaiak már a hatvanas-hetvenes években írtak". Igaz, a könyvet fordításban olvasta, mert bár általában idegen nyelven követi a világirodalmat, franciául nem tud eléggé. Ez utóbbi barátomat különben megnyugtattam, hogy alig van francianyelv-ismeret, ami kevés lenne Houellebecq megértéséhez, mert a közepesnél gyengébb nyelvtudású olvasót is kisebb kihívás elé állítja, mint, mondjuk, a Petit Nicolas. Ami különben nem jelenti azt, hogy a stílusa ne volna szellemes. Még stand-up comedyben is - épp ebben a műfajban lett milliomos az Egy sziget lehetőségének főhőse - sikert aratnának az olyan egymondatos poénjai, mint a talán legismertebb bonmot-ja: "Az ágyak általában tovább tartanak, mint a házasságok."
Egy harmadik barátom, aki franciatanárnő, és most olvassa eredetiben A csúcsont, azt mondta, őt nem sokkolták különösebben a szexuális tárgyú részek, igaz, a vonatkozó szókincs franciául nem is annyira sajátja, mint magyarul. "Tényleg, hogy van lefordítva például a chatte meg a bite?" - kérdezte. Egyébként megnézett a Youtube-on néhány videót: Houellebecq az egyikben énekel, a másikban időjárás-jelentést mond egy talkshow-ban. "Egész normálisan viselkedik, pedig tisztára úgy néz ki, mint egy belga pedofil" - foglalta össze a benyomásait.
"Nihilista, reakciós, cinikus, rasszista, szégyentelen nőgyűlölő"
- ezeket már maga Houellebecq sorolja, a Bernard-Henri Lévy író-filozófussal folytatott levelezésüket Ennemis publics (Közellenségek) címmel közreadó kötet élén. (Ha egy könyv narrátorának a szólamából vagy egyes szereplőinek a kijelentéseiből közvetlenül kiolvashatnánk a szerzői véleményt, akkor a magyarul az idei könyvfesztiválra megjelent Lanzarote című elbeszélése alapján Houellebecq gyűlöletlistáját kiegészíthetnénk még a terepjárókkal, a madarakkal és a Benelux államokkal is.) Majd így folytatja: "Aki a jobboldali anarchisták elég ízetlen családjába akar keverni, túlbecsül, mert alapvetően csak tahó vagyok. Jelentéktelen író, akinek nincs stílusa, és aki néhány éve csak annak következtében tett szert ismertségre az irodalomban, hogy egyes elmebeteg kritikusok - merőben szokatlanul - téves ítéletet hoztak. Súlyos provokációm következtében azóta szerencsére kiestem a kegyeikből."
Persze a levelezőpartnere se akárki: "A vásári médiamutatványok specialistájaként még arra a fehér ingre is szégyent hoz, amit állandóan visel. Ön a hatalmasok bizalmasa, aki gyerekkora óta gusztustalan gazdagságban dagonyázik, és a neve egyet jelent azzal, amit az olyan enyhén ízléstelen magazinok, mint a Marianne, még mindig úgy hívnak: 'pezsgőszocializmus'. Filozófus - egyetlen eredeti gondolat nélkül, de kiváló kapcsolatokkal."
Ezek után, nemde, nem csoda, hogy együtt adtak ki könyvet.
Houellebecq különben rögtön rá is tapint a két "elég megvetésre méltó egyén" közös pontjára: "Mi ketten tökéletes példái vagyunk a francia kultúra és szellem lebutulásának, amint azt a Time magazin nemrég szigorúan, de igazságosan kifejtette." Utolsó érve aztán végképp leleplezi a szavai mögötti iróniát: "Semmivel sem járultunk hozzá a francia elektropop-reneszánszhoz, és még a L'ecsó stáblistáján sem említenek minket."
| ||
A jelzőket, amelyeket felsorol, a könyveiben - természetesen mindig a szereplők vagy a narrátor által - kifejtett gondolatok miatt olvassák a fejére. Az iszlámellenességet ráadásul ki is hagyja, és talán nem véletlenül: egy interjúkérdésre egyszer azt válaszolta, hogy nem gondolkodik az iszlámon, talán már soha életében nem is fog, de az igaz, hogy amikor gondolkodott, a legbutább vallásnak tartotta. A szereplői mindenesetre nem cinikusak - olyan kiábrándultak, hogy még a cinizmust is szánalmasnak tartják. ("Ne félj a boldogságtól, nem létezik" - javasolja Houellebecq Rester vivant, azaz Életben maradni című esszéjében annak, aki költő akar lenni.) A nőgyűlöletről pedig a már említett interjúban mondta, hogy ennél azért komolyabb motivációra van szüksége annak, aki regényt akar írni... A vád egyébként is komolytalan: regényíróként Houellebecq nem egy emlékezetes női karaktert teremtett, és bár szereplői szívét igazán nem sok teremtmény dobogtatja meg, a thai prostituáltak mindenképpen közéjük tartoznak - ki beszélhet hát rasszizmusról és nőgyűlöletről en bloc?
A stílusról ezt írja a Közellenségekben: "Jó volna, ha nem piszkálnának vele. Egy költőhöz képest egyetlen regényírónak sincs, és nem is lehet stílusa." Persze könnyen beszél: előbb volt költő, mint író, és a kilencvenes években három verseskötete is megjelent. "Mindig jobban szerettem a költészetet. Mindig utáltam történeteket mesélni" - írja. Igaz, azt is mondja, hogy a történetszövés nem erős oldala, inkább a plasztikusan megrajzolt szereplőire büszke.
Sok mindent lehet egyébként mondani Houellebecq könyveire, de azt biztos nem, hogy ne derülne ki belőlük, hogyan éltek az emberek a szerző korában. Az Elemi részecskék - szinte mellesleg - a francia középosztály második világháború utáni történetének nyújtja elég részletes rajzát, míg A csúcson pontos századvégi keresztmetszet. De Houellebecq nem hagyományos értelemben vett realista, az Egy sziget lehetőségében - amely egyébiránt sci-finek is első osztályú - ezt mondja a főszereplő komikus: "Tényleg a kortárs valóság maró humorú megfigyelője voltam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy alig akad megfigyelnivaló a kortárs valóságban: annyira leegyszerűsítettük, megnyesegettük, annyi korlátot összetörtünk, annyi tabut, hamis reménységet és hazug törekvést megdöntöttünk már - igazán olyan kevés maradt." (Ezt a mondatot is, mint az összes magyarul megjelent könyvét, Tótfalusi Ágnes fordította.)
| Michel Houellebecq: „Arrogánsak és depressziósak” Mit nem szeret az EU-ban, és mit nem szeret a franciákban? Mindenre fény derül a franciák leghíresebb kortárs írójával, az Elemi részecskék és A csúcson szerzőjével a Könyvfesztiválon készített villáminterjúnkból. |
Legutóbbi regénye, A térkép és a táj 2010-ben jelent meg, és a rajongókon kívül a Goncourt-bizottság is nagyon várhatta. Az ugyanis, hogy Houellebecq addig nem kapta meg a díjat, már a távoli Magyarországról nézve is nevetséges volt: ha regény helyett szakácskönyvvel vagy kifestővel jelentkezik, feltehetőleg arra is megadták volna. A könyv főhőse gazdagabb és sikeresebb, mint amit a korábbi regényekben megszoktunk, de ez sem nélkülözi a csavarokat, például fontos szerepe van benne egy Michel Houellebecq nevű írónak is. Az eléggé elégikus befejezés azonban valahogy akkor is a megúszás érzetét kelti, ha a végül főszereplővé előlépő természet az író korábbi könyveiben is mintegy az emberi világot ellenpontozta (mint, mondjuk, Bodor Ádámnál).
Houellebecq egyik védjegye a kiábrándultság, amely a Lanzaroténak is alaphangja. A magyarul most megjelent könyvecskében a szerző egyik kedvenc szituációja is visszaköszön: a délszaki nyaraláson részt vevő magányos, kiégett, középkorú férfit egy (sőt, ezúttal két, ráadásul - "nem kizárólagosan" - leszbikus) útitársa a testi szerelem váratlan, csodaszerű ajándékában részesíti. Csak az a baj, hogy ebben a még a legutóbbi három regénye előtt írt elbeszélésben a karakterek rajza bántóan hevenyészett - az elbeszélőről lényegében semmit sem tudunk meg, belga rendőr útitársáról is csak annyit, mint a korábbi regények egy-egy mellékszereplőjéről -, és az ember az utolsó oldalig hiába várja a szerzőre oly jellemző váratlan fordulatot is. Az egész könyv egyszerűen vigasztalanul lapos. Érthetetlen, hogy a kiadó miért nem Houellebecq első regényét, a klasszisokkal jobb Extension du domain de la lutte-öt (A harc területének kiterjesztése) jelentette meg. Vele szemben ez a Lanzarote ugyanis olyan, mintha egyenesen az utolsó utáni volna: olyan posztumusz mű, amelynek csak néhány kéziratoldalát találtak meg a hagyatékban, de ezeket egy jó tollú stróman nagy nehezen kiegészítette annyira, hogy szellős szedéssel, széles margóval megjelentetve mégiscsak el lehessen könyvként sózni.
De igazságtalanság lenne így befejezni. Térjünk vissza az Egy sziget lehetőségére! A regény egy ugyancsak jelentős zenésznek nyújtott egész lemezre való ihletet. Ennek nyitánya egy Jacques Prévert-sanzon (Jacques Prévert egy hülye - mellesleg ez a címe Houellebecq egyik rövid esszéjének), ami Iggy Pop (!) előadásában éppoly bizarr, és végső soron melankolikus, mint Houellebecq legjobb könyvei.
