Nagy Koppány Zsolt regényében az emberi tényező olyan „szánalmasan kiszámítható”, mint egy rosszul elmondott hazugság. Ha lelepleztük, nincsen másik, melyre lecserélhetnénk, nem hazudhatjuk el megint. Szerzőnk vaskos szarkazmussal botozza meg a magyar valóságot, akciói többnyire szórakoztatóak, még ha sok esetben (olvasói és világképi alkattól függően) túlkapásnak is érezhetjük őket. Ha elbeszélőinkre hallgatunk, az emberek világa valami ezerfejű, beteg szörnyetegként terpeszkedik felettünk: mi vagyunk a mindig elfogyasztott és felkérődzött ebédje. Kezdetben a szöveg kortárs szatíra, melyben a realisták esőverte panorámaablakán keresztül nézünk a világra. Az elbeszélő két történetet mesél el nekünk, egy hivatalnokét és egy házas, szabadúszó tanárét. Itt zajlik a jelen idejű kritikai hadviselés java. Mindegyik regényt alkot a „regényben”, mivel más és más a mesélnivalója. Átláthatatlan hivatali ügyeket intéző elbeszélőt kapunk: szeretője lesz a főosztályvezetőnek, aki egy hétvégén át tartó pásztoróra után kirúgja. A második regény anekdoták gyűjteménye, a tanulás és tanítás értelmetlenségének prózai tárlata. A Nem kell vala megvénülnöd 2.0, vagyis az utolsó nagy egység egy monologizáló tudaté, a mozgástér öregkori zsugorodásának költői dokumentációjával és az ezredforduló előtt született generáció jövőjéről festett negatív utópiával.
Bár lehet a könyv egészének egysége mellett érvelni, a recenzens mégsem teszi meg, mivel valójában három, egymástól markánsan elváló rész, egyetlen gerincre fűzve. Amennyiben versenyeztetnénk őket, a kötet egészének címet adó utolsó rész bukik ki győztesként. Nemcsak azért, mert eredetibb nyelven szólal meg a többinél, hanem mert az alapanyaga is felkavaró: egy olyan jövőről ír, melyen nincsen bátorságunk elgondolkodni. Talán még csak nem is aggódunk miatta.
Magvető, 2014, 356 oldal, 3490 Ft
