Már a városnév erős és kiterjedt asszociációkat kelt - Mohácsról s persze a csatáról mindannyiunknak vannak olvasmányemlékei, gondolatai: a Mohács-mítosz kitörölhetetlenül bennünk lakozik. Bár nincs szép kerek jubileuma - a számunkra oly tragikus emlékezetű mohácsi csata éppen négyszáznyolcvan éve zajlott -, a sorozat traumatikus történelmi epizódokat sem hanyagoló logikájának megfelelően (csak néhány elődjét megnevezve: tatárjárás, Rákóczi-szabadságharc, Trianon) éppen ideje volt, hogy a "Nemzet és emlékezet" könyvek következő kiadványaként kezünkbe vehessük a Mohács-kötetet is. Tudjuk, Mohács mindig is a határpontot képviselte a magyar történelmi gondolkodásban: előtte egy nagy, gazdag és virágzó középkori regionális nagyhatalmat vizionált a kortárs és később az utókor, míg az elvesztett csata nyomán az ország néhány évtizeden belül darabokra szakadt, területének legnagyobb, leggazdagabb, központi része pedig török uralom alá került. A terjedelmes szöveggyűjtemény most éppen ahhoz segítheti hozzá olvasóját, hogy a források, a történelmi feldolgozások, a sokszor heves szakmai-közéleti viták és a Mohács-mítosz és -emlékezet dokumentumainak ismeretében valóban felmérhesse: mennyi is veszett Mohácsnál.
A magyar középkori történelem kutatói gyakorta panaszkodnak a hazai írott források hiányára - a maga idejében tetemes mennyiségű iromány keletkezett, ám a megőrzött levéltári állomány már csak töredék -, annyi áll rendelkezésünkre, amennyi az időről időre bekövetkező rettenetes pusztítások nyomán megmaradt. Ami Mohácsról írásos emlékezetként ránk öröklődött, az jórészt idegen forrás - s a történészek sokszor hivatkoznak arra, hogy ezekkel különösen csínján kell bánni, elvégre szerzőjük - aki lehet diplomata, kém vagy mindkettő egyszerre - sokszor nem ismeri a történések mögöttes mozgatórugóit, a társadalmi-politikai hátteret, néha pedig elfogult vagy éppen rosszindulatú aktuális tárgyával (azaz velünk) szemben. Mindezek leszögezése után mégis örömmel konstatálhatjuk, hogy az összeállítók szinte a bőség zavarával küzdöttek, pedig - mint a szerkesztő előszavában megjegyzi - még mindig nem jelent meg magyarul a csatára vonatkozó külföldi források egy része. Az itt olvasható jelentések, beszámolók jobbára két férfiú tollából származnak: Antonio Giovanni da Burgio pápai követ és Brodarics István kancellár, a csata kevés főrangú túlélőinek egyike volt az, akinek leírásai talán a leginkább befolyásolták az utókor ítéletét. Különösen érdekesek és egyben tanulságosak az oszmán források, amelyeket Thúry József áldozatos munkájának gyümölcseként már a 19. század végétől magyarul is ismerhet a közvélemény - miközben törökül e művek sokszor máig kiadatlanok.
A szerkesztőnek leginkább az okozott gondot, hogy a múlt században keletkezett számtalan igényes és gondolatébresztő forráselemzés közül melyeket válogassa be a kötetbe. A döntés eredményeként most egymás mellett olvashatjuk Gyalókay Jenő hadtörténész még a húszas években, a csata négyszázadik évfordulóján keletkezett, úttörő tanulmányát, illetve a szintúgy hadtörténész Perjés Géza fél évszázaddal később íródott csataelemzését. Perjés, mint az jól ismert, egy egész könyvet szentelt a Mohács-kérdésnek: a sok tekintetben újszerű közelítéssel élő, rengeteg friss szempontot felvető kötet a maga idejében heves vitát váltott ki - a történészek többek között a hatósugár-elméletet és az úgynevezett szülejmáni ajánlat tényét vitatták (az előbbi szerint többek között logisztikai és földrajzi megfontolásból Magyarország kívül esett azon a zónán, amelyen belül a török még hatékonyan háborúzhatott, ezzel összefüggésben a szultán több ízben, s rendre sikertelenül, felajánlotta volna az ország vezetőinek, hogy meghagyja az ország függetlenségét, amennyiben átengedik hadait nyugat felé). Az újra és újra felparázsló szakmai viták mérlegét végül Kubinyi András vonja meg itt újraközölt, amúgy majd negyedszázados dolgozatában.
Ha lehet, még izgalmasabb Fodor Pál néhány éve publikált tanulmánya, mely a csata másik résztvevője, az oszmán birodalom belviszonyait elemzi: ennek nyomán világossá válik, többnyire mily csekély ismeretekkel is bírunk a muszlim világot is megosztó felekezeti ellentétekről és a belőlük fakadó (polgár)háborús konfliktusokról, amelyek végkimenetele valósággal hajtotta a birodalmat az európai (magyarországi) terjeszkedés felé.
A kötet mintegy bónuszként tartalmazza a hatvanas-hetvenes évek közéleti-kvázitörténeti Mohács-vitáinak néhány emlékezetes szövegét is. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de ama bizonyos nagy követ éppen egy kívülálló, Nemeskürty István hajította az állóvízbe, miután egy évtizeden belül több könyvet is publikált a témáról (Ez történt Mohács után, Önfia vágta sebét). Nemeskürty következtetéseit olvasva valósággal felhördült a szakmai közvélemény, publikáció publikációt követett, s a sokfrontos vita egy idő után egyértelműen a nemzeti identitásról folytatott diskurzussá avanzsált. Nagyon érdekes, hogy a vita két kulcsszereplője, Nemeskürty és a néhány éve elhunyt kiváló szaktörténész, Szakály Ferenc egy dologban közös véleményen volt: Mohácsnak, azaz a csatavesztésnek önmagában nem volt túl nagy jelentősége. Nemeskürty szerint az azt követő tizenöt elvesztegetett év, az uralkodó osztály önzése és hitványsága a felelős az ország bukásáért, Szakály szerint viszont már évekkel korábban eldőlt minden: a török óriási erő-fölénybe került, amit ki is használt, s már Mohács előtt öt évvel (Nándorfehérvár bevételével) tárva-nyitva állt előtte az ország. Az egymással is polemizáló történészek végkövetkeztetéseinek konklúziója leginkább a história kegyetlen vastörvényeibe vetett hitet erősíti az olvasóban: ha egy amúgy is meggyengült regionális hatalom az akkori ismert világ két legerősebb hatalma közé szorul (az egyik hódoltatni akarja, a másik nem képes megvédeni), akkor annak annyi. A mohácsi csata papírforma-eredménye sajnos már előre borítékolható volt.
Osiris Kiadó, 2006, 637 oldal, 8980 Ft
