Csukás István: Rövid életemet megtoldom
Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!
A Süsü, a sárkány, a Pom Pom meséi, a Mirr-murr, a kandúr, a Keménykalap és krumpliorr írója lírikusként indult: a hatvanas évek elején, még első meseregénye előtt két verseskötete is megjelent. Azóta, a főleg Tandori és Petri által megkezdett úton, a magyar költészet más irányokban újult meg, mint Csukásnak a lírai én tapasztalatait természeti képekben, hasonlatok és metaforák trilláival kidaloló korai versei. Talán a verseket átható közvetlenség, a teli szájjal nagyot mondani akarásnak ez a hiánya az oka, hogy ezek a költemények mégis jobban tartják magukat számos kortársuknál – főleg ha Quimby-dalszövegnek olvassuk őket: „A kerthelyiség lampionos mennyország, | vakító mosoly az abrosz”; „Idill ring megbomlott tájban: faun-mosolyú liget, | Hermész tereli ökreit: csigacsorda bőg, üget”.
A hetvenes években megjelent kötet Cseremisz kettős ének című darabja már másfelé is tájékozódva Weörest idézi: „Hajnallik – killanjah | eljöttünk – knüttöjle | messzebbről – lőrbesszem | mint a fény a földre || Csillagnak – kangallics | tékozló – ólzokét | fiai – iaif | tudjuk a vágy nevét”. A Hidrogénatom alapállapotban a Bohr-féle elmélet szerint pedig mintha Dömdödöm Tandori stílusában írt Tandori-kritikája lenne (a második sorban a ferde vonal „per”-nek olvasandó, a negyedikben így: „osztva”): „Pamparamparamparam. | M / m / m / m / m.” | Nem értem, ha fel is négyel. | 2×2/4”. De az élet színeit, szagait, ízeit oly nagy kedvvel versbe foglaló Csukás legközelebbi rokona talán mégis a birkapörkölthöz és a húsleveshez verset író Berda József.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
