A negyvenes évei közepén járó, Hollandiában született chilei szerző ezzel a művével jelentkezett be 2020-ban a világpiacra; a könyvet jelölték is a következő évi Nemzetközi Booker-díjra, sőt, ami marketingszempontból legalább ennyit hozott: Obama exelnök nyári olvasmánylistáján is helyet kapott. Kétségtelen, hogy Labatut nagyon érzi a kort, amelyhez szól, a nyelve, a mítoszai, a világképe, a félelmei hiba nélkül beilleszthetők a kurrens kulturális áramlatok közé. És talán éppen ez a legnagyobb baj is vele: meglepetést vagy valódi határátlépést a szöveg maga nem tartalmaz.
A mű inkább emlékeztet egy laza novellafüzérre, és maga a szerző is hajlamos külön történetekként utalni az egyes fejezetekre. Az Amikor nem értjük többé a világot nem él a regényszerű építkezés eszközeivel, nem próbál világot teremteni, a hőseit nem tölti meg élettel, fejlődésük, személyiségük formálódása legfeljebb egy-egy bekezdést ér nála. Egyetlen dologra fókuszál, arra a pillanatra, amikor választott figuráinak zsenije berobban. Az a momentum izgatja, amikor az emberi elme meghaladja önmaga korlátait, és az ismeretlenbe pillant. Ezek az elmerobbanások azonban abban a sűrűségben és olyan átromantizált módon, ahogy azt Labatut elénk tárja, könnyen monotonná válnak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
