Az iskolai olvasmányok és memoriterek többsége menthetetlenül búvalbaltázott, és melegágya a tanult pesszimizmusnak: elsőben a Micó macska mártírhalála, negyedikben halálhörgés, siralom, hatodikban Szép Ilonka, Kőmíves Kelemen és a depresszióirodalom gyöngyszeme, A Reményhez, hadd ne soroljam – kész csoda, hogy a gyerekek nem dőlnek tömegesen fakardjukba.

Pedig tudható, hogy olvasási kedvüket a kalandos és humoros szövegek hozzák meg, és ilyenek bőven hozzáférhetők ma már. Ez persze nem jelenti, hogy 150 cm-es magasság alatt az élet csupa habos kakaó volna, vagy tabusítani kellene a fájdalom, a gyász, a veszteség érzését. Ám a kisgyerekek életé­ben is bekövetkező nehéz helyzetek feldolgozását sokkal inkább segítik az ő szintjükön megszólaló művek – lássunk néhányat ezek közül a közelmúltból, magyar szerzőktől!

Kolozsi László: Apufa „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki egy hideg áprilisi reggelen diófává változott” – így kezdődik a mese, amelyben egy átlagos család – későig dolgozó apa, közepesen fásult anya, két gyerek – élete tragikus fordulatot vesz. Az apa szívrohamban meghal, az ezt követő hónapokat ismerjük meg az óvodás Bence és a kisiskolás Noé szemszögéből. Bence még benne él a „mágikus” kisgyermekkorban, ő fedezi fel először, hogy apu az eltűnése után beköltözött a kerti diófába. Némi kétkedés után Noé is megtapasztalja az apufa vágyott és különös módon az életbelinél is aktívabb gondoskodását, egyedül az anyjuk nem vevő erre a „butaságra”.

Minden szereplő más tempóban, másként dolgozza fel a gyászt: a gyerekek a fantázia, a játék eszköztárával, az anyának azonban több időre van szüksége, hogy végigélje a bánat, a harag és az elengedés fázisait, és végül visszataláljon önmagához és kissé elhanyagolt szülőszerepéhez. A téma szorosan véve az apa halála, de minden olyan szülő fájó hiányáról szól ez a metaforikus történet, aki valamilyen okból nem elérhető: mert elment, mert elvált, mert nincs ideje a szerettei­re. Felnőttekkel közös olvasásra ajánlott, vállaltan érzelmes mű, üdítően egyedi képi világgal. (Illusztráció: Igor Lazin. Manó Könyvek, 2017, 48 oldal, 2490 Ft)

Scheer Katalin: Nefelé A gyerekkori hangulatzavarok aránya a nyugati világban egyre nő. Ennek csak egyik oka a megváltozott környezet, a másik, hogy egyre több olyan állapotot tekintünk kórosnak, amit régebben nem. A klinikai depresszió a gyerekek körében ritka, és leginkább a serdülőket veszélyezteti, azonban előjelei már korábban megmutatkozhatnak. Felmérések szerint az óvodások-kisiskolások körében 1–3 százalék a tartós lehangoltsággal vagy épp agresszió­­val, motiválatlansággal, evés- és alvászavarral járó depresszió aránya. E könyv – alcíme szerint „kalandos történet kedves és kedvetlen gyerekeknek” – hőse az iskolakezdés előtt álló Boldizsár, aki egyszer csak „elveszíti a kedvét”, és legjobb barátja, Szofi, valamint a családja minden igyekezete ellenére sem találja.

Habár a kiinduló téma komor (kimondatlanul is a gyerekkori depresszió), azonban a csodás természeti lényekkel teli meseregény alapvetően derűs és szórakoztató. Kiderül, hogy az embe­rek jókedvéért az apró cseréptündérek, a rosszért pedig a fertelmes morcok felelősek. Nefelé is cseréptündér, de nem a bájos és unalmas, hanem a temperamentumos, enyhén narcisztikus fajtából, akinek mikor (sűrűn) káromkodik, virágnevek potyognak a szájából. Gyerekek és tündérek együtt kelnek kalandos útra, hogy legyőzzék a morcokat, és visszaszerezzék Boldizsár jókedvét.

Kicsit hiányoltam, legalább sejtetés szintjén, hogy a való életben mi állhat Boldizsár állapotának hátterében, hiszen a depresszió legtöbbször nehéz élethelyzetekhez kapcsolódik; az viszont nagyon fontos üzenet, hogy gyógyulása a támogató környezet és saját erőfeszítésének együttes eredménye. A gazdagon illusztrált kiadvány 2006-ban elnyerte az Év Gyermekkönyve díjat, és több közönségelismerést bezsebelt – most javított kiadásban újra elérhető. (Illusztráció: Csíkszentmihályi Berta. Cerkabella, 2017, 200 oldal, 3490 Ft)

Paulon Viktória: Kisrigók Nagyszerű fejlemény, hogy manapság egyre több szó esik az örökbefogadásról. Jeles írók, Tóth Krisztina, Tompa Andrea bepillantást engedtek saját történeteikbe, Tóth Krisztina pedig egy allegorikus mesében is feldolgozta a témát (A lány, aki nem beszélt). Paulon Viktória 2014-től vezeti Kisrigók nevű blogját, amelyben három örökbe fogadott gyermekükkel közös életüket dokumentálja azzal a nem titkolt céllal, hogy példát adjon a többszörösen hátrányos helyzetű és kiszolgáltatott, nagyobbacska (óvodás korú) roma gyerekek örökbefogadására. Az azonos című könyv nem a blog írott változata, hanem egy meseregény, amelyben alcím szerint „Három gyerek hazatalál” (Interjú a szerzővel: „Tartoztam a gyerekeimnek egy legendával”, Magyar Narancs, 2017. november 23.). Mindenki számára fontos, hogy megismerje a saját múltját, származásának történetét, amely elhelyezi őt a világban. Ám az örökbe fogadó szülő „csak” jelent és jövőt adhat a gyermekének, a múltját nem ismeri és nem tudja megváltoztatni. Ezt az űrt próbálta betölteni a szerző, amikor létrehozott egy mesés narratívát, amelyben a különböző nevelőszülőknél, illetve gyerekotthonban élő 4, 5 és 6 éves testvérek rátalálnak egymásra és örökbe fogadó szüleikre. Varázslatos eszközök és lények segítik őket, hogy aztán a meséjük ott érjen véget, ahol kezdődnie kell: ötük közös életé­vel. Egy szokványos meséken nevelkedő gyerek számára zavarba ejtő lehet, hogy miközben a kicsik mindvégig az „igazi” szüleiket keresik, rájuk vágynak, a találkozás kirobbanó boldogsága elmarad: van egy kedves néni és egy kedves bácsi, és meg kell tanulniuk családdá válni. A katarzis lassú, de nem marad el. (Illusztráció: Agócs Írisz. Pagony, 2017, 128 oldal, 3490 Ft)