Apró filológiai adat ez csupán, de alkalmat ad arra, hogy elmerengjünk: mennyit változott azóta a Trianonról szóló diskurzus, illetve a szépirodalom és a történeti emlékezet viszonya. 2002-ben a nép-nemzeti giccskultusz sokkal inkább egy sajátos szubkultúra kelléktárába tartozott, mára viszont popularizálódott, tulajdonképpen a mainstream politikai popkultúra részévé vált. Az irodalom szerepe nem változott meg radikálisan, mégis sokkal inadekvátabb próbálkozásnak tűnik ma egy történelmi traumát irodalmi műveken keresztül értelmezni, mint egy bő évtizeddel ezelőtt, abban az archaikus korban, amikor még két nagy párt volt, és internetet csak a legmenőbbek használtak. A nemzeti identitást alakító legfontosabb
kötőanyag már rég nem szöveg, hanem kép: patetikus, teátrális, akciófilmes dramaturgia szerint készült habarcs, amely szinte erőfeszítés nélkül befogadható és egyszerűen átélhető.
Ebben a mediális környezetben, ebben a kulturális kontextusban merül fel tehát a kérdés, hogy A röpülő falu című antológia (újbóli) megjelenésének milyen tétje van a mai olvasó számára. Az efféle tematikus gyűjtemények eleve gyanút keltenek bennem, hiszen maga a kötet egy szerkesztői vízió lenyomata, a válogatás műveletén aránytalanul sok múlik. Persze ez egyáltalán nem zárja ki a szerkesztői remeklés lehetőségét, de a Magyar írók trianoni novellái alcím egy olyan reprezentatív, kanonikus rangot sejtet, ami hiányzik ebből a válogatásból, mégpedig a válogatás természete miatt.
Minden trianoni irodalmi antológiák őse, a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című irredenta propagandakiadvány óta tudjuk, hogy az efféle gyűjtemények szerzői sokfélék. Minthogy a jelen kötetben olyan szerzők szerepelnek, akik közvetlenül is átélték a trianoni döntést (így a világháborút és a Tanácsköztársaságot is), inkább csak utólag, a mai olvasói horizontunk alapján tűnik furcsának Ady, Babits, Szabó Dezső, Kós Károly és Nyirő József közös fellépése. (Nota bene, Ady csak egy rövid, frappáns írással van jelen, nem lehetett őt kihagyni, még ha kivétel is; a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt két hónappal halt meg.)
A kötetben szereplő írások 1915 és 1943 között születtek, mondhatni, egy történelmi korszak gondolkodásmódjáról adnak irodalmi lenyomatot. Jellemző, hogy a szövegek szinte kizárólag Erdély elvesztéséről szólnak. Ady Oláh mumus című írásában még bizakodik: „Erdélyt akarjuk, tartjuk, s meg is fogjuk őrizni” – írja. Erős felütés, a dacos öntudatot sugárzó jóslat bukásának fájdalma, rettenete, egyéni és kollektív szenvedése lüktet a novellákban. A mondanivaló, a didaktikus építkezés, a példázatszerűség több esetben szinte átüt a papíron, esztétikai értelemben hiteltelenné téve a szövegeket. Ez nem feltétlenül baj, hiszen ezek a novellák hatni akarnak elsősorban, és a hatás érdekében nem riadnak meg némi színjátszástól sem. Több író is poharazgatni összegyűlt férfiak szájába adja a nemzeti sorskérdések különféle interpretációit: „Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz. Mert, kedves barátaim, én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem omolhat” – mondja önkritikusan Tamási Áron papja. Szabó Dezső novellájában egy suszter siratja az elveszett hazát: „Énnekem Erdély fáj, a drága Erdély, s ez a szép, nevezetes Tátra. Én nem bánom a nyomorúságot, nem bánom a fél kezem, de Erdély, az fáj.” A lőcsei házban a nemzeti és bolsevik fájdalmon összekapó egykori katonatársak az éppen utolsókat rúgó háziasszonyt kérik fel döntőbírónak, aki megadva magát a szenvedésnek, kileheli lelkét: így válik Scholtz Mihályné ítélete Adyénál sajnos pontosabb jóslattá.
Nyirőnél, Tamásinál, Kosztolányinál is megjelenik – sajátos öntükrözés – a nemzeti fájdalmat klapanciákba foglaló, kissé ütődött költő figurája. A nagyhangú, részegen zokogó figurákat felvonultató írásoknál Zilahy Lajos és Hunyadi Sándor csendes, fájdalmas emlékektől terhes szövegei sokkal érzékenyebben képesek hatni. Ott van a Vérző Magyarországban is szereplő levél Karinthy Frigyestől, amely az egész kötetből a legárnyaltabb, legszebb kifejezése annak, hogy az igazi hazaszeretet voltaképp a hőzöngésen túl kezdődik. A zárlat, Laczkó Géza pimaszul csavaros novellája is oldja az itt-ott feltörő, bömbölő fájdalmat – olyasmivé, ami kevésbé széles gesztusokkal jár, de közelebb van a valóságos, átélhető érzelmekhez. Az utolsó szöveg előtt – miért pont ott? – a két világháború közötti irredenta tárgykultúrából kapunk ízelítőt: a Nemzeti rajzszeg dobozának képét én csak ironikusan tudom értelmezni ebben a kontextusban.
Szerkesztette: Kőrössi P. József. Noran Libro, 2014, 300 oldal, 2690 Ft
