Interjú

„Nem támaszthatom fel”

Milbacher Róbert író

Könyv

Kudarc-e a könyv, ha az író azt érzi, bár a műve másoknak tetszik, ő maga mégsem érte el vele a célját? A szerzőt új regénye, a Keserű víz kapcsán kérdeztük emlékezésről, irodalomról, a hatalom dinamikájáról és a központi szereplőjéről: a nagymamájáról.

Magyar Narancs: A regényt az utóhangban kudarcnak titulálod. Nem ellentmondásos ez?

Milbacher Róbert: De, és pont ez a lényeg. Szerettem volna színre vinni, milyen kétségeim vannak az irodalmi megszólalással kapcsolatban. Már a könyv alapfelvetése is túlzás, irónia. Nem támaszthatom fel nagyanyámat. Nincs rá mód, hogy hozzáférjek ahhoz, ami egykor hús-vér tapasztalat volt. Semmi sem alkalmas erre. Az irodalom sem. Ez a regény az irodalomra ruházott túlzó mitikus-mitologikus elvárások felszámolása.

MN: Emellett egy mára eltűnt falu krónikája és az onnan származó nagymamád élettörténete is.

MR: A kiegyezés környékén magyar családok indultak útnak, hogy Szlavóniában az erdő közepén új falut hozzanak létre. A természet birtokbavételének, a közösség alakulásának, majd a település eltűnésének folyamata a könyv egyik története. A másik az erről a helyről származó nagymamámé, akiről mindig is írni akartam. Nehéz élete hűen tükrözi a 20. század első felének magyar társadalmi berendezkedését, és történetén keresztül beleláthatunk abba is, miként hatnak az országokon átívelő történelmi események, háborúk, kitelepítések, politikai döntések az egyénre.

MN: Nem vártál valós feltámadást. Mit vártál?

MR: Hozzáférést az elmúlt időhöz. Próba volt, kudarccal zárult. Kívül maradtam. A saját múltammal dolgoztam ugyan, de végeredményben csak anyag maradt. A totalitás nem tudott létrejönni a regényben.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.