Könyv

Mostanáig a magyar színházban kortárs és portugál maximum Egressy Zoltán Portugálja volt. Utoljára bő harminc évvel ezelőtt jelent meg itthon portugál drámaantológia az Európa gondozásában, ami ráadásul az azt megelőző húsz év drámáit vette szemügyre. Ezzel szemben a Melankólia ezerrel legrégebbi darabja 2006-os, és a nyolc mű egynémely főhőse már a 90-es években született.

Sokáig tömött, titokzatos bőröndökbe kapaszkodva utaztak a drámaírók: volt abban pisztoly, tőr, álarc, méreg, gyűrű, egy rakás levél, idővel aztán egyeseknél állatok, főképp szárnyaszegett madarak is feltűntek a poggyászban, melynek mélységes mélye olyan, ma már csak iróniával emlegetett, ám jó időben leselejtezett régiségeket is rejtett, mint a cselekmény, a vérbő karakter, a beazonosítható helyszín vagy az értelmes párbeszéd.

A színházigazgató legjobb barátja nem a kutya, hanem a Jegesmedvék című válogatás. Deres Péter úgy állította össze a szövegeket, hogy minden legyen bennük, amiből egy színháznak hiánya jelentkezhet.

Ennek a letaglózó könyvnek a bevezetéseként el kell mondani, hogy David Grossman nemzetközileg is méltán számon tartott izraeli író, akit - szemben idősebb kortársával, az itthon is évtizedek óta fordított és népszerű Ámosz Ozzal - mi alig ismerünk.

Magától Elmore-tól tudjuk, mit rühell szívből, igazán: a háttértörténeteket és az időjárást. A 88-as Dinamit (eredetiben: Freaky Deaky) valóban nem tartalmaz hosszú passzusokat a detroiti időjárási viszonyokról (Detroit az Leonardnak, mint New York Woody Allennek), de a háttértörténetek terén azért Leonardot sem mondanánk ártatlannak.

A szovjet munkatábor túlélőjeként hazatelepülő keletnémet történész fia testközelből élhette át a rendszerhű, de egyre kétkedőbb és megkeseredettebb értelmiségi lét évtizedeit. Magyarul is megjelent regénye, A fogyatkozó fény idején a múlt sajátos szempontú feldolgozásának sikeres példájaként vált népszerűvé. A könyvfesztiválon kérdeztük fikcióról, valóságról, múltról és jelenről.

Egy Kornis Mihályhoz címzett, nemrég a Literán közzétett levelében írja Tandori Dezső: "Így dolgozom, olykor 2 hónapig gyötrődöm egy szón, és irtózom a kész 'művet' összehozni." Talán éppen ennek az irtózásnak a mégiscsak összehozott műve a kötet, mely ugyan évszámmegjelölése szerint 1961 és 2012 között keletkezett szövegeket hoz, kétségtelenül a mai nézőpont dominál benne - erős szerkesztettsége és jól kitapintható szelekciós elvei is mintha ezt támasztanák alá.

A kevéssé árnyalt eredeti szerkesztői elképzelés - "Godard minden egyes nagyjátékfilmjéről külön-külön szerzőnek egy-egy tanulmányát tartalmazza ez a szöveggyűjtemény" - nem teljesen valósult meg a filmes könyvekre szakosodott kiadó vaskos könyvében. Szerencsére. Nemcsak azért, mert Godard-nál a játék- és dokumentumfilmek elhatárolása vagy a bő öt évtizeden átívelő életmű bevehetetlen gazdagsága nehézséget okoz, hanem azért is, mert a rövid elemzések sorozata kevés eséllyel rajzolta volna ki az életmű lényegét, szerteágazó hatástörténetét, aktualitását - és mi lenne egy nagy volumenű monográfia célja, ha nem éppen ez.

Kicsiny, csonka család (öt kiskamasz és gyerek) menekül keresztül a háború verte Németországon - 1945 késő tavaszán indulnak. Valaha egy híres film nyomán úgy mondták: nulladik év.

Többtucatnyi ország után az áprilisi könyvfesztiválra itthon is megjelent a világhírű izraeli szerző alighanem legnagyobb sikerű könyve, A világ végére. David Grossman exkluzív interjút adott a Narancsnak.

Tormay Cécile-nek szőke haja volt. A Bujdosó könyv legújabb kiadásának borítóján viszont sárgásra őszülő fekete. Nem mintha ez fontos lenne, kizárólag azért van némi jelentősége, mert arra utal, hogy a kötet szerkesztője valószínűleg nem tartozik a Tormay-fanok népes táborába, különben tudná.

"Pedig istenemre, milyen / kedves fiú voltam" - írja Málik Roland Alvajáró című versében, amelyet most a Bruthalia fanzine tizenhatodik számának nyitóverseként olvashatunk újra. A 35 évesen a Csendes-óceánba fulladt költő valóban kedves fiú volt, bár kevéssé ismertem, de amennyire mégis, úgy egészen biztos.