Maradva még a tárgyunkhoz csak részben, bár fontos és elengedhetetlen részben tartozó ünnepnél magánál, ahhoz, hogy közelebb juthassunk a látott műhöz, vizsgálnunk kell augusztus 20-át, illetve helyét társadalmunk életében, helyét ünnepeink közt.
Kinek köszönhetjük Istvánt?
Pontosan a létező Istvánt. És miért? Meglepő módon e két összetartozó kérdés közül az utóbbi tűnik éteribbnek, olyannyira, hogy a végeredmény szempontjából akár költőiként is fölfoghatjuk.
Tizenhét év telt el a mai darabunk konkrét előzménye (bár az illetékesek szeretik ezt valami rokonértelmű kifejezéssel mindahányszor pontosítani, ám miért ne mondhatnánk mégis: első része) óta, és az István, a király azóta megjárta, pillanatnyi kihagyás nélkül, az összes elképzelhető előadói fórumot a Nemzeti Színháztól a kisközösségi önképző körökig, mégsem állíthatjuk, hogy ennek lenne mai István-helyzetünk az egyenes ági következménye.
Nem állíthatjuk, egyfelől azért, mert a bemutatótól a rendszerváltozásig eltelt idő alatt, noha a darabot minden augusztus 20-án bemutatták, az ünnep hivatalos, állami megítélésén úgyszólván mit sem változtatott (vö. alkotmányunk ünnepe). Persze a másfelől is ezen a tájon keresendő, hiszen a művészet erejéről ugyan a kelleténél erősebben is meg vagyunk győződve, ám annyira mégsem, hogy ne tudnánk, az ilyesmi egyértelműen politikai kérdés, hatalmi döntés függvénye.
Ilyetén talán nem olyan félelmetes túlzás kijelentenünk: ezt a mai Istvánt személy szerint Antall Józsefnek tudhatjuk be. Hogy jó-e ez nekünk vagy rossz, az legalábbis vitatható, de egyvalamivel feltétlenül megmagyarázható. Azzal jelesül, hogy a számba jöhető alkalmak közül ez a legrégebbi. A cél ugye, nyilvánvalóan az Európához tartozásunk, illetve pillanatnyi oda tartásunk demonstrálása lenne. Mármost erről legalább annyira szól 1848 és 1956 is, csakhogy ezek nem olyan rég voltak, az ezer év emlegetése viszont azon túl, hogy egyes elképzelések szerint meggyőzőbben hangzik, egyéb járulékos szándékok egyengetésére (mást ne mondjunk: ezeréves határok stb.) alkalmasabbnak tűnhetett.
Lett tehát nekünk a legfőbb ünnepünk augusztus 20., és legfőbb európai utasunk István király. Hát jó. Legfeljebb annyit lehetne ennek ellent vetni, amire a mai mű alábbi vizsgálatakor is tekintettel kell lennünk.
Tehát azt, hogy míg ´48-ról, ´56-ról kristálytiszta, fényképélességű, pro és kontra tudással erősen megtámogatott történeti kép áll mindenki rendelkezésére (így Európa számára is), addig történelmi tudásunk Istvánról és koráról finoman szólva is jóval homályosabb. Okkal-joggal szőtt feltételezések, elsősorban egyházi szülőhelyű magyar és európai lengendák formálták az ő történelmét. Vajon biztos-e, hogy ezek és a döntés utáni hazai legenda-ráerősítés hitelt érdemlőbb schengeni passzportnak bizonyulnak majd, mint a jóval "fiatalabb", ám cáfolhatatlan történelem; nos, ez mindenképpen lehet (lehetett volna) megítélés kérdése. Volt, nem volt, már nem érdekes, a kocka el van vetve.
Lett nekünk István, nyomulunk általa, tehát tipikusan a magunk módján, némileg negligálva a zavarba ejtő objektivitást.
De hogyan és miért passzolt ebbe a képbe az István, a király? Hacsak nem azért, mert az antalli Európa-gondolat hivatalossá váltakor már kéznél volt? Kéznél volt, mint a rátapadó dolgokkal - elsősorban a hallatlan népszerűséggel - együtt kompakt termék. Csak kicsiny, legkivált ideológiai természetű ráspolyozást kellett rajta végrehajtani (na persze szépészetit is), és beilleszthető volt a rendszerbe. Sőt az is okkal volt feltételezhető róla, hogy igen hatékony eleme lesz annak.
István, a befejezett
Ennek az ideológiai és szépészeti csiszolgatásnak a következményeként felfogható, sőt e szempontból elengedhetetlen is a Veled, Uram! című folytatás elkészülte, valamint színrevitelének módja.
A mondandó, az ideológia oldaláról nézvést az elsődleges feladatnak az tűnt, hogy a cuccot meg kellett szabadítani attól az ugyan mindig vitatott, de sohasem meggyőzően cáfolt megfejtéstől, miszerint az István, a király azért mégiscsak egy meglehetősen ízetlen Kádár-apológiának mutatkozott 1983-ban. (Igaz, volt akkor már sok minden, de a világ változtathatatlannak látszott.) Ami szerint István lett volna Kádár, Koppány meg a Nagy Imre, és István, bár bő patak honfivér árán, de az országot megmentette.
Hogy helyes értelmezés volt-e ez, más kérdés (ami elől azonban e helyt sem szabad kitérnünk: innen nagyon is helyesnek tűnik), de az biztos, hogy valami módon szabadulni kellett tőle. Erre bizony nagyon is alkalmasnak tetszhetett egy jó kis folytatás. Hogy a Veled, Uram!-nak sikerült-e ez a feladat, arról beszélni kell. (Miért sikerült volna?)
A szépészeti beavatkozásra nem is annyira a műnek, mint az előadásnak volt szüksége. Erre, bár mindig vadul kikérték maguknak, az érintettek is hamar rájöttek.
Egészen alapvető jóízlés-béli dolgok miatt, a holmit nem lehetett Koltay Gábor keze között hagyni. Nem is kell erről Koltay későbbi műveinek fényében beszélni (bár ez egy nagyon könnyű és hálás dolog lenne), elég, ha a Koltay által rendezett István és az Iglódi-féle változat közti jól zongorázható különbségre emlékezünk. Elég az hozzá, hogy a dolog végérvényesen ne váljon nevetségessé, Koltaynak mennie kellett.
És máris a
mostani műről beszélünk
Az előzetes tudásaink összegzése után nyilvánvalóvá kellett váljon, eddigi befogadói attitűdünkön váloztatni kell a Veled, Uram! vizsgálatakor. Próbáljuk ezt tételesen sorra venni.
Iglódi István értékelése, ha ezt Koltayval összevetve tesszük, csakis igazságtalan lehet. Iglódi nem hozzá képest fenomén ugyanis, hanem csak úgy. Gyakorlott és invenciózus színreállítója a zenés daraboknak, alkalmakon túlmutató rendezései számosak. Hogy a legprofánabb példát vegyük: valamikor épp az István születésének idején Iglódi egy közmegegyezési szinten vércikinek tartott Zerkovitz-operettel dobott akkorát a Vígben, hogy azt akár a műfaj megújításának is tekinthetnék (ha nem tesszük, az csak azért van, mert Iglódinak magamagán kívül igen mérsékelt számú követője akadt). Mindenesetre a Csókos asszony színpadi sikerét máig sem múlta semmi fölül Magyarországon, s ezen például nagyon is érdemes lenne elgondolkodni.
Személye (és alkotótársaié: Csikós Attila díszlettervező, Rátkai Erzsébet jelmeztervező és mások) arra mindenképpen garanciának látszott, hogy a dilettantizmus helyét a szakmai biztonság veszi át. Így is lett.
Hogy Szörényi Levente milyen zenész, afelől maximum akkor ébredhettek kétségeink, amikor ennek elébe tolakodott Szörényi Levente, a gondolkodó. Hogyha nem ebben az országban élnénk, akár ki is kérhetnénk magunknak, hogy miért kell nekünk a gondolkodó Szörényi dolgaival szembesülnünk, de hát tény: nálunk mindenki mindenhez ért.
Ugyanakkor a dolog most sem megkerülhetetlen. A Veled, Uram! ugyanis csak alig kisebb mértékben a gondolkodó Szörényi műve, mint a zeneszerzőé. Még akkor is, ha ez esetben adott volt, hogy miben kell gondolkodnia (mondtuk már, amennyire lehet, kijönni a Kádár-maszlagból). Csak kicsit tartozik ide, hogy mit gondolunk mi a megkötöttségek nélkül gondolkodó Szörényiről. (Ha tehetnénk: semmit.)
A tények ilyen összefüggése leginkább Bródy János helyzetét nehezítette meg. Szövegeket kellett írnia valamihez, aminek igazi írója nem volt. Bár Szörényi Levente eddigi munkásságából kifejezetten nem az operaszerzői az, amit igazán nagyra értékelhetünk, és ezt a megállapítást e mű után sem revidiáljuk, Bródy kudarca a látványosabb: verselése rémesen rímes, képzavarokkal sújtott, bántó. Ám ez csak annyiban írható a rovására, hogy szólhatott volna: adjatok egy drámát alám, s hozom a formám, nem lehet igaz, hogy nem bírta lehetőségeit fölmérni.
E drámátlanság az előadásra is rányomta a bélyegét, de a muzsikára is, a patvarba: mindenre. Ideológiai megfontolásokból a jóisten sem tud színpadi művet kreálni. Ahol nincs dráma, ott a manírok jönnek elő. Mire képes a
mai magyar rockszínház?
Színészileg, hála nyilván az e területen működő rockénekesek nagyszámú jelenlétének, élénk karlengetésre. A papi személyek áldó mozdulatokat sűrűn téve, mint megannyi fénykorát élő Demis Roussos. A pogányok meg, mint a nehézkes székletürítésre készülő szumoversenyzők. Nagyterpesz, a felsőtest közepéig párhuzamosan emelt öklök, morózus grimasz.
Iglódi, bár elhagyta a koltayság emberi rekvizitjeit (Varga M., Nagy F., Vikidál Gy., Deák B. Gy.), csodát nem bírt tenni. Láthatóan csak az egykor volt Csókos asszony sztárjai mutattak elfogadható színészi produkciót. (Kaszás Attila mint Péter és Pápai Erika mint Ilon, utóbbi magabiztos arányérzékével leginkább, előbbi épp ellenkezőleg, szerepével is magyarázható színészi gátlástalanságával.)
Mindehhez persze a sztori kellett, ami alig több, mint csupán
egy szinopszis,
így elmesélni is könnyű.
István öreg, élete és uralkodása végét járja, legfőbb gondja, hogy kire hagyja az országot. Gondját nehezíti, hogy az első felvonás végire befut történelmük totemállata, a vadkan, és elteszi láb alól egy szem felnőttkorig élő fiát, Imrét, ki pedig felette alkalmas királynak tűnt, lévén a helyzet csöppet sem javult azóta, mióta az István, a király végén elbúcsúzhattunk hőseinktől. Békétlen pogányság és kalmártermészetű, inkább fosztogatni igyekvő idegenek marcangolják a haza testét, lelkét. Beront Péter, és praktikái révén bitorlással úgyszólván trónt szerez, de tudható, elherdálja majd a haza maradékát, nincs más kigázolás, mint Máriának ajánlani az országot. (Boldogasszony anyánk, ha nem is énekelve, csak instrumentálisan, mint vörös farok, ezt is megértük, de a helyszín végtére is Esztergom.)
Mármost, ha már csak az István, a király miatt (vagy napjaink idegesítő átideologizáltsága okán is), a nézőnek minderre kell valami megfejtést keresnie.
Olvasatunk szerint tehát István szép volt, jó volt, okos volt, ám a darab (és előadásának) idejére mindebből csak a volt maradt. Megnyitotta az Európába vezető utat, de tapodtat nem masírozott rajta, a turáni átokkal ő sem bírt semmit kezdeni. Nemzetünket széthúzás sújtja (akkor is, most is, közben is), aki ezen tudna segíteni, elmegy idő előtt. Imre herceg, szegény, a vadkan (értsd: elhalálozásának tisztázhatatlan körülményei) által, más meg máshogy nyilván (tán betegség viszi el, mint szegény Antall Józsefet).
Ám bármennyire is szeretnénk hinni, hogy a történelmi parabolák megállnak a lábukon, ez most nem segít rajtuk. A turáni átok emlegetése nem több máma, mint választási fogás. Fogadjuk el, hogy széthúzás van, s míg nem jön egy matuzsálemi korig élő Imre herceg, szavazzunk jobbra vagy balra, a látottak szerint persze inkább jobbra, mert a magyar valóság ilyen pofonegyszerű (pláne kurzusdarabokban).
Nem egyszerű. Amit a Kádár-Istvánból való kikászálódás szándéka által vezérelt mű talán akarata ellenére is bizonyít. Legendák és mítoszok ezredízigleni újraértelmezése helyett a tények birodalmában kéne maradni. Mert éppen ez, de nevesítsük újra: 1848 és 1956 bizonyította napnál is világosabban, kamu az egész turáni átok. Nem egy ember tarthatja össze ugyanis a nemzetet, ha arról van szó, egyben tartja az magát, bárkinél is jobban.
Turcsányi Sándor
