Magyar Narancs: A Szoba kiadó 1961-ben játszódik Oslo munkásnegyedében. Állnak még a regényében szereplő lakótelepi épületek?
Roy Jacobsen: Nagyon is. Azóta kétszer is felújították őket, igazán takarosan festenek. Ez maga volt anno a munkásosztálybeli, szociáldemokrata paradicsom, így is jelenik meg a regényben. Volt minden: központi fűtés, meleg víz, csupa olyasmi, amit a szüleim korábban nem engedhettek meg maguknak. Mára a környék elvesztette munkásjellegét, sok a fű, a fa, a játszótér, minden olyan burzsoá kinézetű. Az árak is felmentek, de azért nem olyan vészesen, a munkásosztály sem tűnt el teljesen a környékről, de betelepült a középosztály.
MN: Honfitársa és írókollégája, Erlend Loe meglátása szerint Norvégiában ma már mindenki a középosztály tagja. És erről nem más, mint az olaj tehet.
RJ: Én például szegény munkáscsaládból származom. Apám építkezéseken dolgozott, buldózert, teherautót vezetett, anyám is nagyon szerény körülmények közül jött. Amikor a hatvanas években ráleltek az olajra, apám kijelentette, hogy Norvégia pokolra fog szállni, jönnek tömegével az újgazdagok. És ezzel a véleményével nem volt egyedül a munkások körében. De nem lett igaza, az olaj hatalmas életszínvonal-emelkedéshez vezetett. Ennek természetesen megvan a jó és a kevésbé jó oldala. A kevésbé jó talán az, hogy ha mindenki eleve a középosztályba születik, amiről Erlend Loe is beszélt, ha ezért az égvilágon nem kell tenni semmit, akkor ezt az emberek egyre inkább készpénznek veszik. Úgy gondolják, természetesen tévesen, hogy ez alap, ez jár nekik. Ez több mint botorság. Az én elvem, hogy nem árt tudni, kinek mondjunk köszönetet az asztalra került ételért. Azt például, hogy végül ennyi pénzünk származott az olajból, hogy több pénzünk van, mint szinte bárkinek a világon, főleg egy iraki geológusnak (Farouk al-Kasim – a szerk.) köszönhetjük. Norvég nőt vett feleségül, így került Norvégiába, nem sokkal azelőtt, hogy olajat találtunk. A nemzetközi gyakorlat addig, ugye, az volt, hogy a nemzetközi olajipar nyer az ügyön, kitermelik és elviszik a nyersanyagot, a helyiek pedig ugyanolyan szegények maradnak, mint amilyenek voltak. De nem nálunk; egy zseniális irakinak hála nem így történt. Nagyon szeretem ezt az igaz történetet.
MN: Ez szép és jó, de abból a világból, amit szociáldemokrata paradicsomnak nevezett, létezik még valami?
RJ: Ezt a paradicsomdolgot inkább ironikusan értettem. Tudja, a paradicsomoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy nem igazán léteznek. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi itt, Norvégiában valahol mindannyian szociáldemokraták vagyunk, akár a bal-, akár a jobboldalon, és bizonyos értelemben még a szélsőségeken is. Nálunk nem létezik olyan megosztottság, mint Magyarországon vagy Lengyelországban. Norvégia a hagyományait tekintve nagyon is egalitárius kultúra. Négyszáz évig Dánia gyarmata voltunk, aztán még száz évig a svédeké, teljesen függetlenek csak száztizenvalahány éve vagyunk. Létezik nálunk egyfajta össztársadalmi bizalom, ami nem valami vak és naiv bizalmat jelent minden politikus vagy minden párt iránt, de a norvégok nagy része megbízik a rendszerben, annak működésében. Olyan ez, mint egy társadalmi szerződés. Míg sok helyen a polgárok, hát hogy is mondjam, vonakodnak az adófizetéstől, és meglehetősen ellenségesen viseltetnek az uralkodó osztállyal szemben, nálunk ez csak enyhébb formában van jelen, és ez a többi skandináv országra is jellemző.
MN: Ha jól értem, ön egy boldog adófizető?
RJ: Idáig azért nem mennék el. Nem kell boldogságot érezned, elég, ha nem kerülöd meg és befizeted. A rendszer nem a boldogságra, hanem a befizetett adóra épül. És joggal bízhatsz abban is, hogy ha nem fizetsz, a hatóság előbb-utóbb megtalál.
MN: A Szoba kiadóban szereplő fiú, Finn szemében egy korabeli autócsoda, egy 49 ezer koronába kerülő Jaguar Mark 2 jelenti mindennek a netovábbját. Sikeres íróként megvalósította, amiről a kiskamasz hőse csak álmodozott?
RJ: Én nem ilyesmikről álmodozom, de akkoriban a szegények szemében ez a kocsi számított a gazdagság szimbólumának. Nekem nincs szükségem Jaguarra, az én vágyaim odáig terjednek, hogy a gyermekeim egészségesek legyenek.
MN: A kamaszkorát a hatvanas években élte, akkoriban, amikor a Szoba kiadó is játszódik. Nem irodalomszakkörbe járt, hanem – a Wikipedia szerint legalábbis – egy banda tagjaként kisebb-nagyobb bűntetteket követett el.
RJ: Hát, ez olyasvalami, amivel nem nagyon tudok dicsekedni. Nem tudom, hogy aki a Wikipedia-oldalamat csinálta, honnan szedte, de tény, hogy igaz. Rossz társaságba keveredtem, autókat loptunk, hasonló dolgokat csináltam. Tinédzser voltam. De ne gondoljon semmi komolyra, mindössze két évig tartott életemnek ez a korszaka! Szerencsére sikerült kikeverednem belőle, elindultam az értelmiségivé válás útján, aminek első lépése az volt, hogy elvégeztem a gimnáziumot.
MN: Az irodalom segített, hogy jó útra térjen?
RJ: Az segített, hogy eldöntöttem, tanulni fogok. Mindig is szerettem írni, de a professzionális írás csak később jött. Az egyetemen matematikát és fizikát tanultam.
MN: A matematika szak elvégzése nem túl gyakori az írók körében, de akárcsak ön, Esterházy Péter is a matek felől érkezett az irodalomba.
RJ: Péter nagyon jó barátom volt, jól ismertem. 1993-ban Reykjavíkban találkoztunk először, azóta tartottuk a kapcsolatot. Tudok a matematikusi múltjáról, és úgy sem volt éppenséggel utolsó. Én otthagytam a matematikát, de Péter egy ideig dolgozott a szakmában. Annyi mindenről dumáltunk, a klasszikusokról, a modernistákról, Magyarországról, Norvégiáról, politikáról, mindenről, de matematikáról speciel soha. Irodalomról és nőkről annál inkább. És a humorban is nagyon megértettük egymást.
MN: Mikor találkoztak utoljára?
RJ: Dániában, talán 2014-ben. A Louisiana Museum of Modern Art rendezvényén. Együtt töltöttünk néhány napot. Elég keserűnek tűnt a magyar politikai helyzet miatt.
MN: Önt nemcsak regényíróként tartják számon, de a hajdani norvég miniszterelnök, Trygve Bratteli életrajzírójaként is. Azzal, hogy a politikai szimpátiáit így kinyilvánította, nem érezte a veszélyét annak, hogy kivívja a másik oldal haragját?
RJ: Semmi ilyesmi nem történt. Én elkötelezett balosként kezdtem, mondhatni, a baloldal mélyéről indultam abban az időben. Talán egy-két barátomnak csalódást okoztam, mert a könyvem hőse egy nagyon híres szociáldemokrata politikus volt, aki igazi hősnek számított a munkásosztály szemében. Rendkívül nehéz, küzdelmes élete volt. Azok is megbíztak benne, akik egyébként nem értettek egyet a politikájával.
MN: Közel nyolc év telt el a Breivik-féle mészárlás óta. Hol tart a norvég társadalom a feldolgozásban?
RJ: Nem zilálta szét a norvég társadalmat. A sebek természetesen nem gyógyultak be teljesen, de semmiféle politikai hatást nem sikerült ennek az alaknak elérnie. A szélsőjobboldali őrületeiből nem lett semmi. Ma már biztos, hogy ez a fickó politikailag halott. És ennek szerintem az egyik fő oka az, hogy élőben nézhettük a bírósági tárgyalás közvetítését. Én is néztem, néznem is kellett vagy 40 napon át, mert egy norvég lapnak írtam róla. Semmi kétség sincs bennem afelől, hogy ez az alak egy őrült. Azt hiszem, az emberek ezt bizonyos megnyugvással vehették tudomásul. Nulla esélye volt annak, hogy bármilyen hatást gyakorolhat a politikára.
