A két író nemrég emlékezetes nagyinterjúkat készített egymással a Literán. A beszélgetések során zártságuk kölcsönösen megnyílt a másik irányába, a két külön interjú körbeért, egy barátság története és mintázata rajzolódott ki. Ezeknek a beszélgetéseknek visszatérő eleme lett a pálinkásüveg. Előbb Bartis kérdezte Keménytől, oldandó a feszültséget, hogy van-e pálinkája. Amikor egy év múlva Kemény volt a kérdező, már egy palack körtepálinkával indított.
A pálinkát ezúttal Bán Magda tette ki az asztalra. Gesztusos kellék gyanánt: a két kérdező, Bán Magda és Torma Tamás mintha Bartis és Kemény írásban rögzített párbeszédét szerette volna pódiumszínpadon előadni. Nem akartak az előtérbe kerülni, kívülről próbálták kormányozni a beszélgetést. Hagyni akarták, hogy a vendégek előbb egymás, aztán pedig a közönség irányába oldódhassanak. Mindössze egy-két olyan pont volt, ahol kérdéseikkel nem oldották, hanem inkább kötötték a meghívottakat. Idetartozik az a visszatérő kérdés, hogy milyennek látták illetve látják a másikat, és hogyan írnák le egymást. Talán az irodalmi barátság vonzatai miatt, de mindenáron barátságábrázolást és barátságesztétikát akartak, rögtönzött portrévázlatot, de erre igazándiból aznap este egyiküknek se volt érkezése. Ezek a kérdések többedszerre már inkább zavaró házi feladatnak tűntek. Kemény inkább passzolt, Bartis azt válaszolta, hogy ugyanilyennek látta Keményt, mint ma, csak akkor fiatalabb volt. A fiatalság kapcsán meg ugyanilyen zsákutcának bizonyult, hogy mikortól tartja magát költőnek Kemény, és hogy az alanyok mikortól érzik magukat középkorúnak; Bartis, mint mondta, ma is ugyanúgy ül le a munkaasztalhoz. Ezeken kívül a beszélgetés összességében jó tempóban zajlott, habár mind Bartisnak, mind Keménynek időbe tellett, hogy megtalálja azt a beszédhangot, amelyen nyugodtan tudnak megszólalni, és amelyet a közönség is ért és hall. Ezen az estén nem a "nagy ívek", a kifejtett betétek, a provokatív nagyotmondások, hanem inkább az odaszúrt félmondatok, a rápislogott replikák, a kis-közös összemosolygások és finom bólintások vitték előre a beszélgetést.
Mivel a rendezvénysorozat az Irodalmi párok nevet viseli, az est középpontjában kettejük irodalmi barátsága állt. Kemény éppen a beszélgetés napján küldte át Bartisnak új regénye (címe: TORRINGTON avagy minden igaz, meg persze az ellenkezője is, de azért főleg minden) kéziratát, melyen az elmúlt két évben dolgozott. A regényről annyit árult el, hogy nagyon önéletrajzinak tűnik, de legnagyobb része fikció. Ezen a vonalon szóba került a közös munka is. Ha nem is az ottliki létezésszakma értelmében, mindenesetre az irodalmi ténykedés egyik klasszikus formája a kávéházba járás. Bartis és Kemény ezt a régi és patinás műfajt még a régi és addigra már kopottan patinás New York kávéház aranyozott hodályában gyakorolhatta. Törzsasztaluknál Kemény inkább olvasott, Bartis inkább írt. Az övék volt az utolsó generáció, amely még ismerhette a New York irodalmi életét, ahol a hatalmas köbtartalomban, mélység és magasság között még kiadók és szerkesztőségek voltak, és ahol a fizetőpincér egykoron Kolozsvárott volt operaénekes. Ez a nyolcvanas évek közepe: a benti, mondhatatlan űrben még a nyugatosok szivarfüstje, kint az utcán már/még a beállott és lassanként széteső kádárizmus levegője. Aztán a barátság tovább szövegesedett, amikor Keményék budaörsi tornácán egyszerre kezdtek el dolgozni. Bartis A séta első változatát, a házigazda pedig Az ellenség művészete című regényét kezdte el; a kilencvenes évek első felében írtak egy négykezes drámát is (A félszent) - megállapíthatatlan, hogy az egyes mondatokat melyik két kéz is írta. A darab a keresztes háborúk idejében játszódik, háromhetes közel-keleti útjukhoz ez a mű remek alibinek bizonyult. S ha már alibi: Szíriában felkeresték a zsidó-keresztény világtörténelem első áldozatának, Ábelnek a sírját. Ábelnek rengeteg, öszszesen 32 sírja van, ezek közül ők, ahogy Kemény fogalmazta, a "leghitelesebb, legbiztosabb Ábel-sírnál" voltak, amely, hogy teljes legyen a kép, ma egy rakétatámaszpont közelében található. Végtére innen datálható az emberiség röppályája is.
Az utazások miatt szóba került Erdély. Bartis, aki 1968-ban született Marosvásárhelyen, áttelepülésük után, 84-től 90-ig egyáltalán nem mehetett haza. Kemény 89-ben járt ott először, ekkor Bartis helyett is ment, jelszóval engedték be a plébániára. 90-ben már együtt mehettek vissza, azóta számtalanszor voltak ott. Bartis hangsúlyozta, hogy erdélyi otthonáról nem tud kívülről válaszolni, nem mérvadó, amit ő mond. Otthonképét a valóság nem tudja felülírni. 90 óta apja régi háza Szárhegyen az ottani otthon. Megkérdezték, hogy ott jobban tud-e írni. Erre Bartis azt felelte, hogy ha nem tud, akkor sehol se tud dolgozni, ha viszont tud, akkor ott jobban tud, ott nagyobb a nyugalom. Az otthonok kapcsán került képbe Budapest, ahonnan Bartis el szeretne menni, és Berlin, ahol az elmúlt bő évben tartózkodott. Ott, kiesve a napi rutinból, teljesen egyedül, saját magával találkozott, "a valóságos énnel, akire épül az egész rendszer". Ez a közeg a munkát is sajátosan befolyásolta. Úgy tervezte, hogy kint befejez egy regényt, ehhez képest egy negyedéig késszel tért haza. Viszont a parttalan digitális fényképezés helyett visszatalált a hagyományos fényképezőgépekhez. Szóba jött A nyugalom színpadi átirata - a filmről Bartis nem akart beszélni. Az Anyám, Kleopátra azért volt fontos, mert egy életre megtanulta, hogy saját prózát nem ír át színpadra. Nem az előadás, hanem a szövegkönyv okán: egyfajta nyakon csíphetetlen, kongó ürességet érzett.
Egyikük költő, a másik pedig író, anélkül, hogy külsőségekben, pózokban viselnék a státusukat, noha a jellegzetes ruhadarabok, különösen a régebbi sálak, kalapok, horribile dictu: a bordó/piros barettsapkák emlegetésével néha vegzálták is egymást. Az ugyanis, hogy valaki költő vagy író, nem a nagykabátból és a levélcímzésből derül ki; hanem, a művek mellett, talán abban a zavarba ejtően intim, néma nyugalomban, ellazult feszültségben is rejlik, ahogyan beszélnek, és ahogyan hallgatnak. Azzal, hogy Bartis prózában utazik egykor volt és jelenlegi otthonai között, Kemény pedig versben alakítja Élőbeszédét, és szikár dikcióban sétál Fel és alá az érdligeti állomáson, ez a két sűrű ember ki is egészíti egymást. Ennek ellenpontja, hogy Bartis irigyli Keménytől a Babérkoszorú díjat, mert azt költők kaphatják meg, és ő is költő szeretne lenni. Kemény a Babérkoszorú díjért egy üveg pezsgőt kapott a sarki boltban, Bartis háromhavi gázszámláját fedezte a Márai Sándor-díjból. Ha a kéziratok nem is, a díjak mindenesetre hasznosan tudnak elégni. Az irodalmi díjak, jegyezte meg cinikusan Bartis, csak akkor jutnak az eszébe, hogyha egy pódiumbeszélgetésen megemlítik. Magányos óráin és a dolgozószobában nem töpreng rajtuk. Kemény István egyetlenegy díjat vesz elő rendszeresen, ez a Székely Bicska Díj. Ezzel a bicskával nem csak belevágni lehet valamibe: ezzel záródott ugyanis a beszélgetés.
Nyitott Műhely, február 5.
