Ha kérdezik, Auster készséggel beismeri, fiatal volt, kellett a pénz, ezért ütötte össze néhány hét alatt ezt a detektívregényt, amely meg is jelent a keresztneveiből alkotott álnéven. A mű szárnypróbálgatás: a versírás már, a próza még nem ment, ilyenkor szokták kérdezni az irodalmi munkaközvetítőkben, hogy krimivel tetszett-e már próbálkozni. Auster a pénzen kívül mást is szeretett volna látni. Például, hogy megy-e neki a regénnyi terjedelem, és a hosszra tényleg nem lehet panaszunk. Max Klein, a New York-i zsidó magándetektív közel 300 oldalon át hekuskodik a klasszikusok modorában, vagyis akkor sem fogy ki a szellemeskedő zsarudumából, ha épp az arcát, a kocsiját vagy a lemezgyűjteményét amortizálják mindenféle martalócok.
Paul Benjamin túl művelt fiú vagy túl első könyves ahhoz, hogy kibírja irodalmi névsorolvasás nélkül, így a Chandlertől elcsent szlenget hol Stendhal, hol Henry James neve színesíti, mint amikor Steinmannt, a jó tanulót hívják ki felelni. A magánzsarus stílgyak így is élvezhető, másnak a sokadik könyvre jön össze az a kellemes nyelvi minőség, ami a fiatal Paulnak már elsőre megvolt. Kezdőként abban is a nagyokat követi, hogy a nyomozás nem túlságosan izgatja, és a nőket is összecsapja, de a mondatok jól csúsznak. Azért nem olyan jól, mint egy gyengébb Chandlerben, de akkor álljon itt, mert nem csak Paul szeret klasszikusokkal példálózni, mit művelt Tandori Az emeleti ablak mondataival. Ezt például: „Mondja meg az asszonyának, hogy ugorjon a tóba, a bányatóba vagy a banyatóba, ha oda fér be a legjobban.”
Fordította: Illés Róbert. Cartaphilus, 2019, 288 oldal, 3290 Ft
